Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 9. szám - Soós Béla: Baksay Sándor (1832–1915)
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 275 getik, azonnal a felekezeti mederbe tér át.“ „Udvarias, szolgálatkész fiatal nép, mikor az atyák között van ; csípősnyelvű, gúnyoros, adomázó, mikor nincs közel a macska ; keserű, mikor eszibe jut a papi zsarnokság, melyet deákul úgy nevez, hogy hóra canonica.“ Igaz ugyan, hogy a régi iskolában nem volt „tanrend, leckerend, mulasztási jegyzőkönyv és a közművelődés egyéb házszabályozói“, hanem azért önfeláldozó munkát végzett, nevelt zsoltáros, bibliás, tisztességet és becsületet tudó népet. Az új tanító, „a magyar királyi állami tanítónőképezdéből“ tanítani fog minden hasznos tudnivalót : hogy a lónak a fiát csikónak hívják, a tyúkét pedig csibének ; hogy a pulyka halála után húsával használ, a juh pedig azonfelül bőrével is — tanít „a kor színvonalán álló, ízlésnemesítő dallamokat“, — ámde az új iskola nem a családnak neveli a gyermekeket, hanem katonának a burkus ellen, azután meg állampolgárnak. A haladó világ tanítójával szemben ott áll az egyházi szolga. Aligha buzdító szózat a fiatalságnak, amit Baksay ajánl tanítóinak. „Ti, kiket az Isten az emberiség nevelésének örök munkájára hívott el, olyan társat keressetek, aki fonni tud és szeret. Nem azért, hogy házi-vászonba öltözködjetek csúfra ebben a papírgalléros és hanged- lis világban, hanem azért, hogy ha kétségbe estek valamikor munkátok sikere felől : az a folytonosan folyó fonál tanítson meg benneteket munkálkodni tudni a siker várása nélkül és mégis jó kedvvel, a befejezés reménye nélkül és mégis bízva.“ A modern tanító és a régi közt az a különbség, ami a vasúti mozdony és a hattyú között. Aki ezt le tudta írni, kétségkívül idealista, mégpedig javíthatatlan ; hanem aki elvei szerint cselekedni is tudott, az a férfiú a magyar református egyház földrengéses, tengeráradásos korszakaiban : ma sem veszítené el hitét. Mert hiszen Baksay legcsodálatosabb kincse mégis az Istenben nyugvó lélek csodálatos tisztasága és szent bizakodása. A féríilélek tisztaságát kevés megnyilatkozás jellemzi jobban, mint a nőkről való véleménye. Mit is mond a fiataljáról? „Az erkölcs égett Jáhel tekintetében... Az egész világ felső tízezre közé tartozott, melyből csak néhány kerül diadémba ; sok a porban marad, sokat a tűzbe juttat tragikuma, hol apró darabokra törve ég el. De a szenny nem fogja sem a porban, sem a tűzben.“ Ismer veszedelmes, epés természetű „banyákat“, dologtalan „Hová Julis“-okat, azonban a „szüle“ örökjó típusa diadalmasan küzd meg velük. Junda, az árva papleány magára veszi zsörtölődő öregek és elkényeztetett, vásott kis gyermekek hangulatainak minden terhét, Jáhel sohasem veszíti el szerelmében sem szemérmetességét s ahol csak ifjú leány libben át történetein, mindenütt kacagó, boldog évődés, angyalsarkantyúk pengése önt derűt szívünkbe. Ezt a boldog — mert gyökerében szűzi tiszta leányéletet aztán megfelhőzik a gondok, igábahajtják a hétköznapok, ám mindig marad rajta valami az öntudatlanuis álldó jóságból, megindító, tiszteletet ébresztő fenségből. Asszonyszemélyei erélyesek, kissé pattogó beszédűek is, néha tettlegességre is vetemed
