Protestáns Tanügyi Szemle, 1932

1932 / 9. szám - Soós Béla: Baksay Sándor (1832–1915)

270

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE

De minek nyújtanánk sokáig az emlékezés fonalát ?.. . Magunknak, magunkért beszélünk. Aranyt elvitte Nagykőrösről a Kisfaludy Társaság hívása, de nagy emléke ott maradt Nagykőrösön. Hagyományait lelkesen ápolják ott ma is : de a magyar tanárság is boldogan és bizakodással tekinthet Nagykőrös felé, mert múltjának, nagyra- hivatottságának egy fényes darabja maradt ott ! Világítótorony a sötét éjszakában, melynek századokon átvágó fénye nekünk „hit, jog és erő !“

Nagykőrös. Toros László.

Baksay Sándor.

(1832—1915.)

Pintér Jenő kitűnő irodalomtörténete már 1921-ben lezárt könyvnek mondja Baksay Sándor életét. Nem a halál a pecsét rajta, hanem a befejezettség, a maradék nélkül átbúvároltság, vagyis az a körülmény, hogy sem életéről, személyiségéről, sem irodalmi munkásságáról lényegesen új adatokat nem várhatunk. Ez a megítélés igaz. Nincs Baksay-probléma. Ha valaki negyvenkilenc esztendőt eltölt egy helyben (nemcsak mert „eltűrték egymást a hívekkel“, hanem mert szerette őket) lelkipásztori munkával, ezzel már eleve lemondott a szenzációknak minden lehetőségéről. Baksay Sándort püspöksége idején sem bírta magábaszívni a nagy Moloch, Budapest; maradt kis emberek bölcs aggastyán pásztora. Az ilyen életnek van hullámverése, de nincsenek tájfunjai és ciklonjai. Talán ezért is idegen világ az ő egész irodalmi munkássága a ma szenzációkat hajhászó szellemi életében. Kegyeletes emlék, amit megbecsülünk, de sarokbaállított néma szobornak tekintünk a nagyok oszlopcsarnokában.

Baksay szobra nem kiáltó kő. Maga mondta a régi baranyai papokról, hogy egyetlen kiváltságuk volt népük felett : fejfájukon nem bevésett, hanem kidomborodó betűk jelentették az élőknek a holtat. Mindössze ennyi, ezek a kimetszett betűk, választják el az író Baksayt a paptól. Nincs külön papi énje és külön tépelődő, lázadozó Ádám-mivolta, mint Tompának ; nincs álomvilága a fájóvalóságok élének tompítására, mint Jókainak, de nincsen vértől csapzott, kéjtől lihegő, izgalmak roncsává üresedett földje sem, mint a Szabó Dezsőknek. Ez a nagy elhatároltság, a kényelmes, alföldízű életmeder talán veszteség irodalmunknak. Baksay keveset írt, mert hiányoztak nála a külső indító, ösztökélő körülmények: a dicsőségvágy, a félreismertség daca, a Mikszáth-féle kubusrendszer vonzóereje. A belső indítás pedig erejét vesztette a papi paláston : ami nagyot, szépet gondolt, érzett a költő, elmondta a pap s mindent, ami vajúdások lázas idején geniális erővel szokott előtörni ifjú tehetségek ajkán, bölcs szemlélődéssé tompított le a megnyugvó hit. Ezért nincs szüksége tépelődő, meghasonlott, vagy kacagva győző