Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 9. szám - Soós Béla: Baksay Sándor (1832–1915)
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 271 hősökre : életét nincs miért álöltözetbe bujtatnia, mert ez az élet teljes, gazdag, áldott. A szubjektív folyamatok pőreségig menő ábrázolása reánézve egyszerűen érthetetlen és értelmetlen volna : sem ő, sem hősei nem önmaguknak élő szinguláris egyedek, hanem apró mozaikszernek a mennyei kéz kirakata templompadlón, ami fölött ott domborodik örök végtelenségben az ég. Ezért nem ismer Baksay egy való és egy kívánt világot, csak egyetlenegy — igazi református ! — teremtettséget, amiben meg lehet, sőt meg kell találni mindenütt az Űr dicsőségét. Ennélfogva szereplőinek értéket nem földi viszonylataik adnak, hanem az a közösség, ami a világrend rendíthetetlen törvényeihez fűzi őket (ez a szociális vonatkozás nála), vagy pedig eleven kapcsolatba állítja a Mennyei Atyával (ez Baksay szubjektívizmusa). Ezzel az egyszerű elhatárolással mindjárt adva van érdeklődésének a köre is. Szemrebbenés nélkül tekint a ragyogó bűnre, nem izgatják betegességig kultúrált lelkek : a nép egészséges, ősi világában érzi otthon magát. Rajongva szól népéről — az Ormánság lakóiról. ,,Én nem feledtem és nem is feledem el soha azokat a szép tiszta templomokat, melyeknek fehérbe öltözött sokasága megkettőzteti a kívülről áramló világosságot s éneke mintha összecsapna a mennyei karok zengésével. Beszédük dallamos, nyugodt, természetes, szalonba való ; modoruk tisztes, keresetlen ; tekintetük nyájas, bizalmas, vidám, élénk.“ A keveretlen magyar faj ez; de kedves a költőnek ,,az edzett, erős, vállas, könnyű járású, barna kún sereg is“, minden makacs és harcias természete ellenére. A férfi szótartó, büszke, dolgos, a „kún leány leánynak szép, feleségnek pedig épen kincse“. Csakhogy a nép Baksay számára nem a bricseszben járó, újságolvasó, szak- szervezetbe tömörülő „öntudatos proletár“, hanem a természet keblén mindig megtisztuló, ősi tisztaságából, ösztönös Isten felé vágyásából még ki nem vetkőzött igazi „nemzetfenntartó elem“. Mert a népben a nemzet erői alszanak s kettős malomárokban szűkülnek malomhajtó árrá : a vallásos és a hazafias ösztön tudatos kiélésében. A nép nem kuriózum, nem festett kép, de nem szenny vizek hullagödre sem : a teremtés hajnalpírja ragyog homlokán, az ifjan születőerőnek, a virág öntudatlan mézterhességének, a homálybontó, töretlensugarú napsugár tisztaságának a hordozója. Baksay Zolát nem olvasta soha — nem elvi okokból, hanem mert elaludt rajta ! Sárliliomok nem izgatták képzeletét : a legszebb leírás, amit nőről ad, az erőtől duzzadó, délceg Patak Istvánné képe, aki ebédet visz arató urának. És arat, vagy vet nála minden paraszt: Jóra Péter, a bosnyák- háborúkban férfivá érett hirtelen legény, Csergő Péter, Patak banya megbosszúlója, Dán György, a paraszt-nemes nábob elvetik lelkűk valamennyi értékes búzaszemét a hétköznapok kínos barázdáiba, hogy kikeljen belőle az új élet aranykalásza. De mint mondtuk, a nép nem önmagáért értékes Baksay előtt, nem divatos áramlatok hatása alatt foglalkozik vele, nem is kritikátlanul. Ö hitte, hogy a magyar nemzet jövője a nép vállán nyugszik,
