Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 7-8. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 251 mert e korban már keletkeztek írásművek és így kifejlődhetett írók és olvasók között az a szellemi viszony, mely a definíció szerint az irodalom lényege. A pogány-kor kirostálásával megmaradt időt hét korszakra osztotta fel. A korszakok elnevezése és a határkőül szolgáló évszámok (politikai és irodalomtörténeti események évszámai) általában megfelelnek a hagyományos közfelfogásnak, az eltérés mindössze annyi, hogy Zsigmond a megújhodás korát (Beöthynél felújulás kora) 1825-ig tolja ki (Beöthy 1820-szal lezárja !), és a nemzeties költészet fénykorát (Beöthynél nemzeties költészet kora) megrövidíti. Beöthy a milleneumtól (1896-tól) számítja a „legújabb kor“-t, Zsigmond a kiegyezést tartja a „modern kor“ korszakkezdő eseményének. Már feltűnőbb eltérések mutatkoznak a hagyományos közfelfogástól az egyes korok irodalmi jelenségeinek tárgyalásában. Be ezek az eltérések az újabb kutatások eredményeit tartalmazzák, s így mint „korszerű módosítások“ többé-kevésbbé szükségeseknek és szerencséseknek is mondhatók. Csak helyeselni lehet, hogy a középkori latin történetírók (Anonymus és társai) gesta-író és műveik gesta néven szerepelnek, mert maga a név is figyelmeztetheti a sze- mesebb tanulót arra a különbségre, mely középkori latin krónikásainkat álláspontban és modorban később élt társaiktól elválasztja. Különös érdeme a könyvnek, hogy finom és meggyőző fejtegetésben — ha jegyzet alakban is — tájékoztat a klasszicizmus és romanti- cizmus, a barokk és rokokó tulajdonságairól, s a korszakok végén tömör összefoglalásban mutat rá az elért eredményekre. Az ellen sem lehet különösebb kifogást tenni, hogy a közfelfogás ellenére nem Kazinczynak, hanem Faludinak tulajdonítja az első magyar szonett írásának dicsőségét. Nem lehet kifogásolni, mert igazolható tényen alapszik. Igaz ugyan, hogy ezzel a fáradsággal akár Erdősi Sylvestert is meg lehet fosztani az első magyar distichonok szerzőségétől. De ha Kazinczy esetében is a „sikeres“ szót hangsúlyozzuk, amint ezt a könyv szerzője Erdősi érdekében tette, akkor Kazinczyt éppúgy megilleti az irodalmi dicsőség címe, mint Erdősit. Az azonban nem helyeselhető, hogy a közfelfogástól eltéröleg Ányost a németes, Orczyt pedig a magyaros írók közé sorolja. Tagadhatatlan, mindkét íróban vannak olyan* sajátságok, melyek az átcsoportosítást lehetővé teszik, de mert ez a helycsere nem láttatja tisztábban alakjukat, hanem csak a zavart növelheti, az egységes felfogás kedvéért bátran elmaradhatott volna. Amilyen elfogulatlan mértékkel nézi és értékeli Zsigmond e könyvében az írókat és műveiket, éppolyan jóleső pontosságot árul el az irodalomtörténeti adatok felhasználásában. Némi tévedést, talán inkább elhajlást a tényéktől, e téren csak három helyen vettem észre. A Pray-kódex keletkezésének idejét 1192 és 1203 közé teszi. Ám jó. De akkor számítási hiba lentebb az az állítása, hogy a Halotti Beszéd kilenced félszáz évet számlál. Amadé Lászlóról a 165. lapon azt olvassuk, hogy a hadseregben tábornoki rangig emelkedett. Tudtommal „general-adjutant“-i minőségben
