Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 10. szám - Dr. H. Gaudy László: A valláspedagógia és a modern teológia
426 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE /<ifc rendszerint azzal a stereotíp válasszal intézik el annak minden tárgyi és elméleti nehézségét, hogy nálunk ezen a téren eddig komoly megmozdulás amúgy sincsen, Hogy ez a megállapítás mennyire nem felel meg a valóságnak, az a szakemberek előtt nem szorul bizonyításra, de hogy kívánatos a felvilágosítás s a meglevő munkák propagálására nagy szükség van, az kétségtelen. Sőt azt is elmondhatjuk, hogy az a tudományos munkálkodás, ami nemcsak írásban, hanem komoly elméleti megbeszélések formájában nagyobb testületek előtt megtörtént, nagy mértékben előrevitték a hazai protestantizmus életében a hazai valiáspedagógía ügyét. Ezt annál is inkább alá kell húznunk, mivel ma a lelkészi munka oly sok ágú elágazása idején s a speciálizálódás szükségszerű széttagoltságában olyan önállóságot nyert a hivatalos köztudatban is a valláspedagógia, hogy az írásban való propagálása tulajdonképpen jogos kiegészítője az életnek. Ezek előrebocsátása után állapítsuk meg azt, hogy az a fejlődési folyamat, amely a háború befejeződésével határozható meg hozzáfogható pontossággal, a következő eredményekre tekinthet vissza: Valiáspedagógia néven mind nagyobb és nagyobb jelentőségre emelkedik a hajdani Katechetíka tudománya s a Gyakorlati teológia tárgykörből való nagy jelentőségre való kiemelkedettsége immár tökéletesnek mondható. Ezzel parallel haladt az a belső megújulása is, hogy ma már teljes mértékben függetlenítette magát az általános pedagógiától. Ez részben a herbarti pedagógiával való elégületlenségből született szakításban pecsételődött meg, másfelől pedig abban az eljárásban, hogy a valláspedagógia művelői mind erősebben igyekeztek a komoly teológiához kapcsolódni, s ebből a tényből következik azután az újabb fejlődés megindulása és irányváltozása is. Itt fel lehetne azt a kérdést tenni, hogy indokolt volt-e egyáltalán a szakítás ténye s nem vesztett-e a valláspedagógia azzal, hogy az általános pedagógiától a teológiához menekült? Egyéni meggyőződések döntenek ezekben a súlyos kérdésekben s a tétel második részére szóló válaszban el lehet mondani azt, hogy a teológia olyan pedagógiai munkásokra is emlékszik, akik elsősorban voltak evangéliumhirdetők ugyan, de nem kisebb mértékben voltak kiváló pedagógusok is. (Origenes, Chrysostomos, Augustinus, stb.) Ezek a tények fedeznek egy nagy belső forrongási folyamatot, amelyek a különböző idők és különböző egyházak vallástanítási tanterv mozgalmaiban fedezhetők fel, s ma, amikor ez a folyamat még nem tekinthető lezárlnak, a helyzet körülbelül nagy általánosságban olt stagnál, hogy a modern újítások teljesen fedik az újabbkori teológia szellemét s megfelelnek az egyház közszükségletének. Általánosnak nemzetközi és interkonfessionális tekintetben csak annyiban nem helytálló ez a megállapítás, amennyiben bizonyos elvi ellentétek mindig voltak a vallástanítás és vasárnapi iskolai tanítás barátai között. Magyar részről s a magunk részéről azt azonban alá-
