Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 10. szám - Szele Miklós: Egy vallásóra a predestinációról
422 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE — üdvösségemet kiérdemeljem vagy legalább is úgy éljek, hogy ne érdemeljek kárhozatot. F: Én úgy tapasztalom, hogy az emberek maguk határozzák el magukat cselekedeteikre és életmódjukra és ezért a predestinációt nem tudom elképzelni. Tanár: A régi kifogások. Három csoportba lehet osztani őket, illetőleg három okra visszavezetni. Vagy az emberi szív lázad fel Teremtője ellen, akinek pedig minden percben a kezében van és akivel szemben semmi igényt nem emelhet. Vagy — Pelagiussal — az emberi akarat isteníti magát és csalóka önérzettel illúzióba ringatja magát képességei és minősége felől. Erre már rávilágítottunk az indeterminizmus bírálatánál. Vagy pedig harmadszor: az emberi értelem nem tud belenyugodni az emberi élet predestinációs megoldásába. Az első csoportba tartozik A. A másodikba E. A többiek a harmadik csoportba tartoznak. A és E álláspontja ellen értelmi úton, észokokkal nem igen lehet harcolni. Őket teljesen csak a Szentlélek világosíthatja fel és győzheti le. Az értelmi kifogások ellen azonban az apologétikának fel kell vennie a harcot. A predestínáció-tan legsúlyosabb és legátfogóbb értelmi akadályára F mutatott rá. Ezen az órán az ő kifogását tárgyaljuk; a többiekét a következő órán. Ez az értelmi akadály tulajdonképpen nem más, mint korunknak pozitivista gondolkodása. Tavaly már említettük röviden az egyháztörténelemben Comte pozitivizmusát. Ez azt jelenti: a pozitívumokhoz, a tényékhez ragaszkodó gondolkodás. Hát lehet másfajta gondolkodás is ? Lehet olyan tudományos gondolkodás, amelyik a fényekhez nem ragaszkodik ? (Nem.) De a baj ott van, hogy a pozitivizmus tények alatt csupán az érzékeinkkel megfogható tényeket érti. Érzékfölötti tények rá nézve nem léteznek. Alapelve az, hogy igaz ismeret csupán az érzéki tapasztalatból származhatik. Ez a felfogás szomorú visszaesés volt a filozófiai gondolkodásban. A nagy német idealisták (kikről tanultunk közülök ?) hatalmasan szárnyaló gondolatainak követésébe belefáradt az emberi elme, az egyre bővülő szaktudás és részletismeretek fölött elveszítette átfogó, összefoglaló erejét az emberi gondolat. így származott korunk „elgyöngült pozitivista gondolkodása, mely a dolgok magvát nem látja, csak a tüneteken mereng".1 A pozitivizmus hadat üzent a metafizikai, azaz az érzékelhető tényeket meghaladó gondolkodásnak, és azt követeli gondolkodásunktól, hogy az az érzékelhető tények világára szorítkozzék. így a pozitivizmus kirekeszti az emberi megismerés köréből azokat a végső, nagy létkérdéseket, amelyekkel a vallás és amelyekkel minden igazi filozófia is foglalkozni szokott, mert ezeknek valamilyen megoldásától függ egész emberi létünk. A pozitivizmus még a materializmusnál is sajnálatosabb letörése a gondolkodásnak. Egyedül a természettudományokban alkalmazható az ilyen gondol1 Párkányi Norbert: Orsz. Középisk. T. E. Közlöny 1931. okt. 51. 1.
