Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 10. szám - Szele Miklós: Egy vallásóra a predestinációról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 421 azt, aki el van választva. Olvassuk csak, mit ír Pál a választottaknak! Fii. 2. 12: „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket". Róm. 11. au: „hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj!“ Ez a félelem — üdvös félelem. És hogy ne volna megrendítő az a tan, amelyikben Isten felfoghatatlan dicsősége legteljesebb mértékben jut kifejezésre ? Mindazáltal Kálvin maga mondja: „ha valaki ezt a tanításunkat nem tudja bevenni, ám vesse el“. Ezt mondjuk mi is. Nem tartunk rossz keresztyénnek senkit sem azért, mert elméjébe ez a tan nem fér bele. Mint ahogy gyávának sem nevezhetünk valakit azért, mert egy bizonyos magasságon túl szédül. Luther szédülve abbahagyta ennek a toronynak a felépítését, amelynek a szilárd, mozdíthatatlan alapjait ő rakta le. Későbbi követői pedig — élükön a humanista Melanchthonnal — egyenesen visszamentek a synergismushoz. Mi elismerjük, hogy lehetséges valódi és értékes keresztyén kegyesség e tan nélkül is, és bibliaellenesnek sem tartunk senkit azért, mert ezt a tant a bibliából nem képes kiolvasni, noha ez a tan a bibliában — szavaira is, de különösen szellemére nézve — kétségtelenül benne van. Mindezt elismerjük, mert nem esünk az intellektuálizmus egyoldalúságába. (Mit értünk ez alatt N ?) De ugyanakkor azt is valljuk Kálvinnal, hogy a mi kegyességünk csak ezen az alapon képzelhető el. A föltétien predestinácíó nekünk nem egy tan, egy a sok közül, — ez az a stílus, amelyben felépül a református keresztyénség egész hit- és életrendszere. Miért? Mert a predestinácíó az igazi református keresztyénnek nem is tan, hanem elsősorban élmény. A predestináció-élményben gyökerezik a valódi református kegyesség; ebből nő ki a személyes üdvbízonyosság boldogsága éppen úgy, mint az Isten dicsőségéért való szakadatlan tevékenység és hősies küzdés ereje. Mondjunk példákat a református predestináció-élményre az egyháztörténelemből! (Zwingli, Kálvin, Knox, Dévai Bíró Mátyás, I. Rákóczy György, Cromwell Olivér és „vasbordái“, a zsoltáréneklő hugenotta vértanúk, a magyar gályarabok.) II. A legfőbb értelmi akadály. A predestinácíó tana ellen Pelagius óta ezer kifogást szokott felhozni az emberi ész. Nekünk ezekkel szembe kell néznünk. Az ifjú lélek különösen tele van ilyen kifogásokkal. Maguk is! Nos, álljanak elő bátran a kifogásaikkal. A : A predestinációt kétségbeejtő és kegyetlen tannak találom. Én ilyen kegyetlen Istenben nem tudok hinni. B: A predestinácíó tétlenségre, passzivitásra vezet, megöli az akaratot. C; A predestinácíó megszünteti a felelősségérzetet. D: A predestinácíó könnyen szeretetlenné és felfuvalkodottá tehet bennünket másokkal szemben, ha őket elvetetteknek, magunkat pedig elválasztottaknak tartjuk. E: Én úgy érzem, hogy elég erős akaratom van arra, hogy Istennek éljek és — remélve, hogy esetleges hibáimat Isten megbocsátja
