Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 10. szám - Szele Miklós: Egy vallásóra a predestinációról
420 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Nem úgy áll a dolog, hogy én akarom az üdvösséget s akkor ennek fejében megkapom a Szentleiket, a másik ember nem akarja s attól emiatt elmarad a Szentlélek. Hanem úgy áll a dolog, hogy az üdvösséget csupán az akarhatja, akinek a Szentlélek már megérintette a szívét. Aki egyáltalán törődik az üdvösség kérdésével, akinek lelke sír az üdv elveszíthetésének gondolatára: annak már — minden látszat ellenére is — Isten lelke reményteljes új tavaszt fakasztott a szívében. Az elveteltség ismertetőjele éppen az, hogy az embernek nem kell a magasabb élet, nem kell az üdv, még ha tálcán kínálják is neki. Az elvetett embert borzasztóan érdekli a világon minden, csak éppen Isten dolgai nem. Aki állhatatosan eldobja magától Istent: azt előbb Isten dobta el magától, (Pl. az a tény, hogy nem is a kommunista Oroszországban, hanem az Istentől éppen ma annyira megsegített Franciaországban egy békegyűlésen a francia istentagadók gúnyba és kárvallásba fullasztják az Isten szent nevét: megdöbbentően mutatja a mai emberek nagy részének elvetemültségét — elvetettségét.) A hit látás: a mennyei, örökkévaló dolgok meglátása. Azért lát az ember, mert akar látni? (E: Nem, hanem mert Isten látó szemet adott néki.) — A vakon-szüietett azért nem lát, mert nem akar látni ? (E: Nem, hanem mert nem tud.) Nos, a bűnös emberi lélek természettől fogva vak az Isten és az üdvösség dolgai iránt; egyedül Isten nyithatja meg a lélek szemeit, amint ő adja a testi látást is. Tehát a lutheri tétel áll: az igazul meg, aki hisz. De nem az hisz, akinek egyszer csak eszébe jut, hogy ő hinni akar, hanem az hisz, akiben Isten Szentlelke megteremtette a hitre való képességet. Az ilyen ember aztán akar is majd hinni (olvassuk el Márk 9. 24-et!). Míg akinek Isten nem adott képességet a hitre, annak sohasem is jut eszébe, hogy hinni akarjon. A hit Isten ajándéka. A Szentlélek is Isten ajándéka. Mi nem ragadhatjuk magunkhoz a Szentleiket. Ellenkezőleg: az ragad minket magához, ha elválasztottak vagyunk. Mi következik most már ebből ? Az, hogy mikor Luther fölállította a reformáció „materiale prineipium"-át, a hit általi megigazulás tanát, akkor már lényegében a „praedestinatio absoluta“, a föltétien isteni elő végzet alapján állott. Igaz, hogy ezt a tant ő nem építette ki. De őtőle elég volt az is, hogy az alapokat lerakta hozzá. Hiszen még Zwingli sem szól bővebben az elvettetésről; és a tannak ezt a félelmetesebbik oldalát Augustinus is mellőzte (jóllehet ez az ő tanításában logikailag benne van). Kálvin saslelke, amely semmi mélységtől és magasságtól vissza nem riadt, vonta le itten teljes mértékben a végső konzekvenciákat. így jutott ő el ahhoz a tanhoz, amelyet az Institutio Ill-ik könyvében fejt ki részletesen és amelyet mi hogy neveztünk valamelyik múlt órán? (F: praedestinatio absoluta gemina supralapsaria.) Mit jelent ez ? Itt is az történt hát, ami az úrvacsoratanban: Kálvin a lényegben egyetért Lutherrel, de a kifejezésben felülmúlja őt. Kálvin maga ezt a tant „decretum horribile“-nek, „döbbenetes végzésnek“ nevezi, mert a gyarló embert tényleg megdöbbenti, De csak
