Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 10. szám - Vitéz dr. Bessenyei Lajos: Anyagi gondok
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 407 Ami pedig a heti huszonkét órát és negyvenévi szolgálatot jelenti, ott is alapvető hibában leledzik a közvélemény, mert az emberi foglalkozásoknak teljesen azonos és egyenlő értékét, minőségét veszi következtetése kiinduló tételéül. Már pedig az uniformizálás még külsőleg, még az anyagiak terén is lehetetlen vállalkozás, hát még a lelki világban, a szellemi munkánál? Mint a szörnyűségnek és kegyetlenségnek tipikus példáját szoktuk a görög mythologiából Prokrustes ágyát felemlegetni: egyetlen ágyba pontosan bele kellett illeszkedni mindenki testének, mert különben a rövidebbet erőszakosan addig nyújtotta, amíg a kívánt méretet meg nem ütötte, a hosszabból pedig a túlérő részt egyszerűen levágta. Mekkora barbarismus!, kiáltjuk borzadva s ugyanakkor nem vesszük észre, hogy az elképzelhetetlenül finom idegrendszereket ilyen prokrustesi ágyba mégis hajlandók vagyunk belekényszeríteni. A tanítás elsörenden idegfoglalkoztatás. Nem állítjuk ezzel egy pillanatig sem, hogy más szellemi munka talán a gyomor, vagy a végtagok, vagy egyéb szervezeti rész dolga. De a tanítómester, aki tényleg átad, megtanít másoknak ismereteket, és nem pusztán csak magyaráz, szónokol, előad, nem egy egyedre összpontosítja a maga figyelmét, hanem szét kell osztani azt 20, 30, sőt itt, minálunk, a debreceni református gimnáziumban, legtöbbször 60, 70 individuumra. Az orvos egyszerre egy beteget diagnosztizál, vagy kezel, a bíró egy vádlottat vagy tanút hallgat ki, a mérnök egy házat vagy hidat tervez és így tovább, A lélek erőinek ez a szétszórása, egyidejű szerte sugárzása, az idegrendszer ilyen túlcsigázott megfeszítése és igénybevétele, készségeinek ekkora tékozlása és pocsékolása az iskolai tantermek kathedráinak „sui generis“ tulajdonsága, amit némi tárgyilagossággal és parányi „sine ira et studio“-hajlandósággal bárki beláthat. Ebből pedig józan ész szerint az következik, hogy a tanárság lelki habitusára ne tessék ráhúzni mások formaruháját, mert akkor a magyar szellemi munkások hadseregének, a tanárság nemsokára elcsigázott, elnyűtt és így hasznavehetetlen része lesz. Már a harmincötjévés szolgálatra 'emelése is az addig harminc évre terjedő kötelezettségnek súlyos tévedés volt, de most tovább feszíteni Archimedes csavarját, egyenesen a magyar középiskola jövőjének kockáztatása lenne. Mert a főhangsúly azon van, hogy nem a magunk érdekében beszélünk elsőrenden, az itt most másodrendű dolog; hanem az első, a fontosabb, a‘lényeges: a magyar ifjúság érdeke. Milyen lesz az az ifjúság, amelyet egy elnyűtt, megroncsolt idegzetű és hasznavehetetlenné, esetleg komikussá vénhedt tanárság fog nevelni és tanítani? Erre')a kérdésre'egyetlen helyes ésjgaz felelet lehetséges: az az ifjúság, ismereteiben félművelt, erkölcsében megromlott lesz. Ha ez az eredmény, mely a 2X2=4 bizonyosságával be fog következni, a mai döntő tényezők szemében és megítélése szerint semmi, akkor ám jöjjön a negyven évi szolgálati idő. Éppen így vagyunk a huszonkét heti órával. Nem arról van csupán szó, hogy hetenként ezentúl 4 órával többet kell dolgozni egy tanárnak, mint azelőtt, bár ez sem közömbös. A teljesen megfeszített
