Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 8. szám - Megjegyzések
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 349 danivalója; mind nyereséges lesz a kötet további gyakorlativá tételére, ha mindenki komolyan szem előtt tartja a szerkesztők által ismételt régi megállapítást, hogy az angol kiejtés intimus finomságait nem is lehet másként, csak az élő szóval tanításból megtanulni. Vegyük még ezekhez a mai viszonyok közt meglepő olcsó árát: 7 pengő a csinos formájú és könnyen kezelhető kötet ára — és minden együtt van, hogy biztosítsa a gyakorlatinak szánt munka igazi gyakorlativá tételét. Az angol nyelv iránt örvendetesen gyarapodó érdeklődés elsőrendű segédeszközt nyert ebben az ízléses kötetben, melyet tartalmilag az elérhető legteljesebb megbízhatóság jellemez, s amelynek magyar-angol részét a legfokozottabb kíváncsisággal, vagyis az elkészülés legnagyobb reményével várjuk. T. B. Megjegyzések. A tanári cím kérdéséhez. A kultuszminisztérium ismeretes rendeleté ellen heves felszólalások érkeztek szerkesztőségünkbe. A nyilvánosság előtt is foglalkozott ezzel a kérdéssel a Debreceni Prot. Lap — és a felszólalások, meg a D. P. L. cikke (1931. 25. sz.) a két végletes álláspontot képviselik. A tanári kar sok tagja élénken tiltakozik „a megkülönböztetett elbánás" ellen, viszont a D. P. L. „örömmel üdvözölte a kultuszminiszter címkorlátozó rendeletét", „mert szerinte nincs nevetségesebb, mint a címkórságban szenvedő tudós". Mi hát az igazság? A tanárnak — különösen ha protestáns — csakugyan ne volna joga megbotránkozni ezen a rendeletén ? Legelőször állapítsuk meg a D. P. L. illusztris cikkírójával szemben, hogy a középiskolai tanár nem eo ipso tudós. Sőt — társadalmunk mai berendezkedése mellett csak szörnyű erőfeszítéssel, egyenesen tanársága ellenére lehet csak valaki tudós közülünk. A tudósok úgy aránylanak a középiskolai tanárhoz, mint a versenyparipa a parasztlóhoz. A versenylovat kitenyésztik, rengeteget költenek rá — és néha nem válik be a pályán. A középiskolai tanárság munkaerejét, a munka értékébe vetett hitét megbénító körülmények között egy legkeservesebb éppen az a favoritrendszer, amikor nem az évek kitartó munkássága dönt a tanári érték megállapításánál, hanem a jól megválasztott környezet. Egyre ritkább eset, hogy a legmagasabb tanári állásokig közkatonák jutnának el, — egyetemi tanáraink nagy része egyszerűen „egyetemi tanári pályára" indul, s míg sikerül bejutnia, mindenféle közbeeső állomást jónak talál, csak éppen a tanári munkát nem. A köztanárságot tehát egyre kevésbé ragyogja be a reménység fénye — egyre kevésbé érezzük, hogy „méltóságos uraimék“-kal egy húsból-vérböl valók volnánk. Emberileg megbocsátható gyarlóság tehát, ha a tanárság öntudatlanul is küzd az ellen az egyetemes értékleszállító tendencia ellen. Minden más pályán van haladás, munkakörmeg
