Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 7. szám - Fejér lajos: Komoly bajok a francia középiskolákban
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 267 a nagy nyári szünet le sem járt, augusztus 31. kelettel már utasítás ment szerte az intézetek vezetőihez: tartsák, úgymond, szigorú kötelességüknek fokozott gonddal őrködni a különböző tárgyak tanulmányi idejének helyes beosztása és pontos megtartása felett. A hivatalos ajánlatot jónak látták egyszersmind magyarázó észrevételekkel s az irányító főszempontok hathatós kiemelésével kisérni. Néhány hónap óta, így szól a drákói hangú leirat, számos és élénk tiltakozás merült fel több oldalról, kivált a szülők részéről, a tantervek túltömöttsége, követelményei s ennek folytán a növendékek túlterhelése ellen. Ezek a kellemetlen bírálatok és gáncsok bizonyára elvesztenék élőket, sőt tárgytalanok lennének mindenütt, ahol a tanárok egyetértőleg járnának el, mint el is várhatni, a munkarend okos szabályozása körül. Sajnos, sokszor megesik, hogy az erre elsősorban hivatott osztály-tanácskozmányok, ki nem elégítően működnek. Nem állapítják meg szabatosan, hány órát lehet hetenként egy-egy tárgyra fordítani, nem számítják ki kellő pontossággal a házi dolgozat elkészítéséhez szükséges időt. Az is megtörténik nem egyszer, hogy miután a jelzett kérdésekre vonatkozólag sikerült egyértelmű, közös megállapodásra jutni, a tanárok nem alkalmazkodnak hozzá szigorúan. Mindenik feloldozva érzi a kezét, s követeléseit a tanulók rovására még fokozza, súlyosabbá teszi. Egyszóval, ahány az iskola, tanár — „annyiféle igával, annyifelé szánt“ .. . bobus exercet suis. Az ilyesmi, végződik a tanári lecke vagy inkább leckéztetés, igen általános nagy hiba, amelynek legfőbb, sőt egyedüli oka a pedagógiai egymásmellé rendelés (coordinatio), — az együttműködés elégtelen volta, hiánya. A növendékek értelmi felfogásának meg vannak a maga gazdag és sokféle segédeszközei, de meg vannak a határai, gyöngéi és szükségei szintén . . . Mindez pedig szép hegedűszóról gyalogos prózára áttéve azt jelenti, hogy a szülők panaszkodnak a túlterhelésre, hibáztatják a tanítástervet és rendet; holott azok egyáltalán nem hibásak, de igenis a tanárok, akik közt nincs egyetértés s nem tudják a módját, hogyan kell a tanulók erejével takarékosan bánni és azt okosan kihasználni. Az ekkép vád alá helyezett tanároknak mit volt mit tenni: szégyenkezve lehajtották a fejőket, mint kérdőre vont deákjaik szokták az ő pirongatásaik alatt. Pedig könnyű lelt volna maguk igazolásául kimutatniok, mennyire nincs alapja a felsőség kemény bírálatának és kíméletlen vádjainak, vagy legalább meggyöngülök ezek jogosultságát, ha teljesen nem tudnák is megszüntetni; mert bizony azok a hivatalos tekintély „védjegyével" ajánlott orvosszerek, ott sem jártak a kívánatos jó eredménnyel, ahol az annyira üdvösnek vélt tanári egyetértés meg volt, nyilvánvaló bizonyságául annak, hogy vagy a „diagnosis“ volt helytelen, vagy a „therapia" elhibázott, vagy az „aetiologia” kellőkép föl nem derített. Amit a ta lárok hivatali kötelességüknek tartottak, siettek megtenni. Legelébb is, amint felsőbb helyről ajánltatott, osztálytanácskozmányokon igyekeztek még pontosabban megállapítani az iskolában vagy
