Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 7. szám - Vitéz Bessenyei Lajos dr.: Gróf Klebelsberg Kúnó
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 257 kielégültek volna a legmostohábbul kezelt és leginkább félreértett középiskolai szükségletek. Pedig régesrégen megmondták és megírták hírneves pedagógusok és kultúrpolitikusok azt az igazságot, hogy egy nemzet fenntartó elemét, a középosztályt, a középiskolák nevelik. A történelem viszont számtalan nép életében igazolta ama tényt, hogy minden nemzet addig életképes és fejlődésre alkalmas, amíg művelt, erkölcsös, anyagilag jól ellátott középosztálya van. Tehát egy ilyen földrengéses korszak után, amilyen a világháború és az őszirózsás lázadás volt, a kultuszminiszternek minden erővel éppen a középiskolákra kellett volna gondot fordítani, hogy a nemzetfenntartó elemet, a középosztályt a már említett kettős feladatra kellőleg nevelni és tanítani képes legyen. Igaz, hogy itt is történtek reformok, átalakítások, de ezek aztán majdnem kivétel nélkül rosszak. Az 1924. évi középiskolai reform, mely a magyar középiskolai tanárság megkérdezése nélkül, sőt annak régen kialakult többségi véleménye ellenére jött létre, számos hibában leledzik. Ki merem mondani, ha az 1883-i törvény által létesített és negyven év gyakorlata által megtisztogatott állapotokat változatlanul hagyta volna, sokkal, de sokkal jobb lett volna. És ami az 1924. évi XI. t.-c.-ben egyetlen üdvös újítás, az osztályok túlzsúfoltságának megszüntetése, affelé viszont még csak egy szerény lépést sem tettünk, az ma is elérhetetlen messzeségben látszik tőlünk. Csehszlovákiában, ha egy osztályba 61 tanuló iratkozik be, fel kell állítani a párhuzamos szakaszt és az idén is éppen a paralell osztályok megszaporodása miatt 260 új tanári állást szerveztek. Hol vagyunk mi ettől ? És mégis mi beszéltünk kultúrfölényről. Nem gondolta Klebelsberg gróf, hogy ilyen körülmények közt a „kultúrfölényes" frázis „ignotos fallit, notis est derisui?" Általában, ha a középiskolákról volt szó, akkor a máskor adakozó kéz szűk marokká szorult össze és a mostohagyermekek, meg a hamupipőkék szenvedéseit éreztük mindjárt, valahányszor intézeteink ügyesbajos dolgait próbáltuk csak egy parányit is előbbre lendíteni. A középiskolai tanárokkal szemben követett eljárásról pedig nem is kívánok bővebben megemlékezni. Tessék bárkinek az évtizedes fizetésjamtási küzdelmeinket az illető helyen végigolvasni, tárgyilagosan elbírálni és aztán megállapítani: melyik kultuszminiszter idejében maradtunk el ijesztő távolságra anyagiak terén as első folyamodású bíráktól ? Vagy tessék végighallgatni egy-egy tanári szoba keserves, sokszor megrendítő jerémiádjait, amiket megdöbbentő és megdönthetetlen adatokkal támasztanak alá és aztán megítélni: hogy szeretett bennünket, hogy védte meg jogos érdekeinket az eltávozott Klebelsberg gróf ? Végül meg kell mondanunk a nekünk legfájóbb igazságot: a magyar protestáns tanügy régesrégen (igen távolra kell visszaforgatni a történelem lapjain!) nem részesült olyan rideg, mostoha elbánásban, mint a most megbukott rezsim idejében. Protestáns elemi- és középiskoláink oda jutottak, hogy a lét és nemlét mesgyéjén ténferegnek, csak egy-két lépés még és ott a halál. Évszázados, ősi kollégiumok, melyek felbecsülhetetlen kultúrszolgálatokat tettek a magyar nemzetnek,
