Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 6. szám - Dr. Kónya Sándor: Tapasztalatok az angol nyelv reálgimnáziumi tanításában
Protestáns tanügyi szemle 223 megengedi a szóról-szóra való fordítást olyképpen, mint azt szerzőnk elriasztó, bár talán sohasem előforduló példái bemutatják. A magyarról németre fordítást szerzőnk mélyen megveti s mint érettségi követelményt súlyosan megbélyegezi: „Ennél barbárabb, a nyelv szelleme ellen vétő utasítás nem is lehet modern élő nyelv ellen.“ (Egy határozó alighanem kimaradt a szedésből.) Szerzőnk elvetette a sulykot. Azt hiszem, mindenki belátja, hogy a magyarból németre való fordítás gyakorlati szükségesség, melyre az élet szóban és írásban igen sok példát nyújt, tehát nem megvetendő célja a tanításnak. Mint módszer sem az. Ha pedig valakinek nyelvkészségéről írásban akarunk meggyőződni, annak legtökéletesebb módját a szövegfordításban kapjuk, így van ez az alsóbb fokon is. A szabad tételt azonban az érettségin sem ellenzem, mert nem tartok tőle, hogy a jelölt primitívebb, önálló fogalmazással kikerüli a nehezebb szöveggel való birkózást. Ez a gyakorlatban ritkábban előforduló eset és kellő értékére szállítható le. A vizsgálás szempontjából mégis nagyobb jelentőségű a szövegfordítás. A szabad tételnél ugyanis a jelöltnek a kidolgozandó anyaggal is rendelkeznie kell, ha pedig ennek híjával van, nincs is módjában a nyelvkészségét kimutatni, pedig célunk erről bizonyságot szerezni, s nem a jelölt irodalmi ismereteiről vagy elmélkedő készségéről. Az iskolában megkövetelhető nyelvkészségről a fordított szöveg biztosabb képet ad. Tantervűnk nem oly rossz, módszerünk nem oly maradi, követelményeink nem oly barbárak, mint az ember, dr. Belehorszky Ferenc cikkét olvasva, elképzelné. (Budapest) Dr. Kardeván Károly. Tapasztalatok az angol nyelv reálgímnáziumí tanításában. Magyar középiskolában az új középiskolai törvény előtt még nem tanítottak angol nyelvet. Ezért ennek tanításában magyar viszonyokhoz alkalmazott elvi, elméleti megállapítások, a módszerben hagyományok, vagy tapasztalaton alapuló, jónak bizonyult eljárások nem fejlődhettek ki. Ezen a területen volt tanároktól nem lehetett semmit örökölni. Más élő nyelv tanításának gyakorlati eljárásait nem lehetett az angolra húzni, sem a magántanítás tapasztalatait 30—40, esetleg magasabb létszámú osztály tanításánál alkalmazni. A középiskolai felügyelő,’vagy az iskolalátogató állami megbízott éppen az angolra lényeges kérdésekben nem gyakorolhatott ellenőrzést, érdemleges bírálatot, s szakfelügyelő hiányát lehetetlen volt nem érezni különösen olt, ahol — mint valószínűleg minden vidéki városban, ahova az angol nyelvet bevezették — angol kérdésekben az angol tanár volt az egyetlen tekintély, s ha neki kételyei voltak, nem lehetett hová fordulnia. Ezért lett volna és van ma
