Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 1. szám - Nagy Miklós: A túlterhelés könnyítése az alsó négy osztályban
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 13 Mert bármilyen pontosan be is vág tíz szót a tanuló, ha két hétig nem fogja használni egyszer sem, úgy kiesik emlékezetéből, mintha ott sem lett volna. Fontojnak tartom ezért a magyarról latinra való állandó fordítást. Tulajdonképpen ezzel idegződik be a nyelvtani anyag, de ezzel tesszük hús-vérré a szókészletet is. Nem bonyolult magyar körmondatok latinra való fordítását gondolom, hanem egyszerű mondatok szerkesztését, amikből 3—4 új szó és egy-két nyelvtani szabály alkalmazására nyílik alkalom. Persze a tanárnak otthon előre tervszerűen el kell készíteni a fordítandó mondatokat. Nem szégyen az, ha papírosról olvassuk ezeket s mindenesetre több hasznát látjuk, mint a hasból összehányt mondatok fordításának. A megtanult szavak állandó nyilvántartása és felújítása, az év végén szócsoportokba való foglalása, általános átismétlése, az új iskolai év elején újult átdolgozása hozzátartozik a szókészlet gyarapításának eredményessé tételéhez. Nehéz, nekem, mint nem szakembernek, a latin nyelvtan tanításának kérdéséhez hozzászólani. Mentségemül szolgáljon az, hogy több nyelv grammatikáját volt már alkalmam életemben áttanulmányozni s hogy hivatali kötelességemnek tartottam a latin nyelvtan tanításának a kérdésével is foglalkozni, De ennél a kérdésnél különös nyomatékkai hívom fel a latin szakos kollégák figyelmét a hozzászólásra. Szabad legyen utalni a marburgi klasszika-filológusnak, Otto Hoffmannak a dolgozatára, amelyben a latin nyelvtan tanításával kapcsolatban a következő megszívlelendő észrevételeket tette: A latin nyelv tanítását a rendszeres grammatikára szokás felépíteni, miáltal a tanulót olyanféle meggyőződésre vezetjük, mintha a latin nyelv gyökere a declinatio, törzse a conjugatio és koronája a mondattan lenne. Az antik filozófia analitikus módszere ez, amely a nyelv formáit egy nagy tudományos rendszerbe akarta önteni. Ez a logikai analízis azonban ellenkezik a nyelvnek, mint élő organizmusnak a természetével. Ezzel a módszerrel megölünk minden egészséges nyelvérzéket s hamis képzeteket ébresztünk a nyelv lényegéről. Hiba mindjárt az, hogy a latin nyelv tanulásának elején túlteng a külső nyelvi formák tömkelegének bemagoltatása, amiknek helyes alkalmazását nem is lehet megkívánni a tanulótól. A rendszeres grammatika természetében rejlő teljesség kedvéért túlságosan megterheljük a tanulók emlékezetét s ezzel akadályozzuk az élénkebb haladást. A nyelvtani nem szabad összetéveszteni a szótárral; elég volna a tanulókat csak a szabályos esetekkel megismertetni, — a kivételekkel pedig akkor, amikor az olvasmányok kapcsán azokra szükség van. „Az analitikus rendszeres nyelvtan — mondja szószerint Hoffmann — a logikára épül s ezáltal előidézi azt a veszedelmes tévedést, mintha a nyelv logikai gondolkozás kifejezője lenne. A nyelvtan logikai kategóriákat keres a nyelvben, holott azok ott hiányzanak. A tanuló olyan képet nyer a nyelvről, ami a valósággal ellenkezik. Nagyszerű példa erre az esettan. A genitivusnál a tanulónak meg kell különböztetni a genitivus subjectivust, objektivust, qualitátist, possesivust, partitivust, stb., stb., s azt hiszi, hogy a nyelv tényleg érzett logikai különb
