Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 5. szám - Megjegyzések
196 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE tanulókra és tanárokra egyaránt nagyon káros hatást gyakoroltak. Ezeket az éveket tehát nem is szabad irányadóknak tekintenünk, ha a fenti kérdésre feleletet akarunk adni. Ámde kétségtelen, hogy 1922 óta joggal elvárható volna, hogy az érettségizett tanulók többet tudjanak, mint a háborúelőttiek. De vájjon többet tudnak-e ? Nem hiszem, hogy akad tanférfiú, aki határozott igennel merne felelni erre a kérdésre. Én határozott nemmel felelek. Állítom, hogy a háborúelőtti ifjúság több biztos, tehát igazi tudással hagyta el a középiskolát, mint a mostani, tehát érettebb is volt az életre és a felsőbb tanulmányokra. A mostani érettségizők legfeljebb a mathematikában és fizikában érik el általában a béke színvonalát, a többi tárgyakban azon alól maradnak. S mi ennek az oka? Általános oka mindenesetre az a nagy változás, ami egész társadalmunk lelki világában beállott. Az idealizmus háttérbe szorulása, az anyagiak túlértékelése, a pillanatnyi sikerek hajhászása, a múlt értékeinek lebecsülése, a kenyérért való kíméletlen tülekedés, az idegizgató szórakozások keresése, a jobb jövőbe vetett hit megrendülése, a testkultúra túlhajtása, a táncőrület, a sportörület s mindezek logikus fiziológiai, lélektani következményei: — ezek a beállott lelki változásnak főbb vonásai s mindezek természetszerűleg nagyon kedvezőtlenül befolyásolják a középiskola munkájának eredményét. A történelmet, a magyar irodalmat nem tanulja a mai ifjúság olyan bensőséges odaadással, történelmi és irodalmi tudását nem igyekszik úgy elmélyíteni önkéntes, komoly magánolvasmányokkal, mint a régebbi tette. Megtanulja a tankönyvet, elolvassa azt, amit számonkérnek tőle, de többre nem hajtja a vágya, nem ösztönzi a közszellem. Megy a moziba, színházba, olvas idegizgató modern regényeket, de annak nem érzi lelki szükségét, hogy a magyar klasszikus irodalom szépségeiben elmerüljön, hogy a magyar történetből a tankönyvnél többet is tudjon. így lesz aztán történelmi és irodalmi ismerete a régiekéhez képest hézagos, felületes, csakis az iskolában tanultakra szorítkozó. A régibb ifjúságnál szinte diákbecsületbeli kérdés volt a magyar történelemben és magyar irodalomban való jártasság, ezekből a tárgyakból gyengének lenni, pláne megbukni, igazán nagy szégyen volt diákfelfogás szerint is. Ma már eltűnt ez a szégyenlősség. Ma már a tornában, a sportban való elsőséget követeli a diákközvélemény. A latinból is általánosságban kevesebbet tudnak érettségizett diákjaink a régieknél. Oka ennek a közszellem káros hatásán kívül az, hogy az ifjabb tanárnemzedék, sokszor jobb meggyőződése ellenére is, az egyetemen kapott utasítások, a hivatalos felsőbbségek kívánságai és az új tankönyvek rendszere következtében, az egyoldalúan üdvözítőnek hangoztatott induktiv módszer követelményeinek minden áron megfelelni akarván, kevesebbet grammatizál a kelleténél. Pedig a latint a nyelvtan alapos megtanítása nélkül nem lehet kellő sikerrel tanítani. Magam
