Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 10. szám - Külföldi lapszemle
411 kiforgatta. Öt azért a rajta esett nagy jogi sérelem mégsem ábrándítja ki, bízik, hisz tovább is rendületlenül Dikében, az igazság istennőjében, Zeus leányában, akit maguk az Olympus lakói, az istenek is félnek, tisztelnek. Ebben az igazság, jog után való élénk, szüntelen vágyódásban rejlik Hesiodus nevelő ereje. Az erőszak, a hatalom, úgymond, csak ideig-óráig győzhet. „Van bíró a felhők felett. Áll a villámos ég." Él Zeus a mindentehető, a legfelsőbb biró, sujtoló karja ránehezedik azokra, akik gyászos dolgokon, felebarátaik megrontásán törik a fejüket. Az igazság legdrágább tulajdona, legféltősebb kincse az embernek, legszebb kiváltsága, mely az állattól megkülönbözteti. A sok bölcs mondatomnál* lehet-e építőbb valami a fogékony fiatal lelkekre ? Az igazságnak ily emelkedett, szinte föltétlenül teljes fogalma, amellyel Hesiodusban találkozunk, nem csupán az egyének egymáshoz való személyi viszonyaira illik és hat rájuk szabályozólag; hanem maguk a nemzetek is függenek Dike örök törvényeitől. Hesiodus olvasása, a szerző szerint kitűnő alkalom a növendékeknek megmagyarázni .szép szerivel: mi tulajdonképpen (a „succus loliginis", az antant-lóláb itt látszik ki) — az a Népszövetség. Dugard, az olasz tanároknak a fascizmushoz való kényes viszonyáról ad meglepő új híreket. Kezdi a megreformált érettségi vizsgákkal, amelyek, panaszolja az ottani közvélemény, bőejtésű, nagylyukú rostákhoz lettek hasonlókká. Aránylag nagyon sok ifjút át-elejtenek és pedig, itt sajog a seb méltán, nemcsak a léháját. Persze az új rendszer nevezetes alkotásáról, „állami vizsgáról“ lévén szó, amely sokak szemében kész „tabou“, mint sok egyéb, ami a fascizmusból született, a szülők és hírlapírók (mi telhetik tőlük ?) az intézmény helyett szegény tanárok, kivált a vizsgáztatók fejére öntik ki keserűcégük zuhatagát. Ök a ludasok, senki más — egész úgy mint erre mifelénk. Mintha a ló helyett azt biztatnók, aki rajta ül. Bizonyos iskolai tekintélyek szerint a főbaj onnét, hogy a tanárok általában nem igen sietnek leborulni „a felkelő nap" előtt s így az „új szellem" nehezen hatja, járja át a középiskolákat; a vizsgáztatók akárhányszor mereven elzárkóznak előle s könnyen beleesnek abba a hibába, hogy kérdéseik a felszínen mozognak, külsőségekkel, anyagi dolgokkal bíbelődnek, szakadozottak, kapkodok, összefüggetlenek, amelyek alapján nyugodt lélekkel nem igen mondhatni ítéletet a főkérdésről, t. i. az ifjak belső értékéről, érettségéről. Ezért a megrovó bírálatoknak bizony sokszor „vörös-kék a taréja“. A jelöltekkel szemben az atyai jóindulat hiányát is nagyon savalják : holott — a közvádlók nézete — akiben az meg nincs, jobb ha leszáll a tanszékről. Nemcsoda, ha aztán sok mérges cikk jelenik meg, hol a tanárok etikájáról, annak a társadalmi osztálynak a bővítéséről, ahonnan toborzódnak, hol különböző fajtáikról, viszonyaikról s érdekeltségükről, olykor képzésükről. A nevelés céljait és eszközeit tárgyaló cikkek, beszédek, vetik szemükre, nem igen érdeklik őket — * Arany szava, a maxima, sententia egyértékese. Azért a sententiosus irály nála (1. Prózai Dolgoz,) = „mondalmas irály“. Használhatjuk mi is bátran 1
