Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 7. szám - Baki István, Dr. Holstein Gyula: A középiskolai tanterv és a ref. szellem
274 református tanári hivatást, nem is készültek rá. Se szaktudományokkal, se a filozófiával, se a pedagógiával nem foglalkoztak református szempontból, irányítóik között se voltak olyanok, akik erre figyelmeztették volna őket. Mikor aztán ezek a csak tudományosan képzett ifjak református középiskolához kerültek, többnyire csak lelkűk sugallatára hallgathattak, vagy működtek abban a szellemben, amelyet az egyetemről magukkal hoztak. Csak kevésnek volt olyan szerencséje, hogy a testület, amelybe került, vagy az egyház, amely alkalmazta, nyújtott neki többnyire baráti kapcsolatok útján ösztönzést, lelki elmélyülést, segítséget, vagy vonta be a hitéletbe, egyházi természetű feladatok megoldásába; még kevesebb vehetett részt az egyház belső munkásságában. A magyarországiaknál szerencsésebb helyzetbe jutottak az erdélyiek, mert ott a tanárokat nemcsak pedagógiai alkalmazottaknak tekintették, hanem az egyházi élet munkásainak is és belevonták őket az egyházi közéletbe. Nem csoda ilyen körülmények mellett, ha az egyház és az iskola között az összhang, az együtt, egy célra irányuló működés csekélyebb volt, kevesebb eredménnyel járt, se a nevelő munkában, se az egyházra, se az iskolára nézve nem hozhatott olyan eredményeket, mint kívánatos lett volna. Igaz, hogy az egyházi élet is inkább csak külső- séges volt és az általános egyházi felfogás sem gondolt ezekben az időkben a sajátszerű kálvinista hitéletre, bensőséges, mélyebb kálvinista szellemű irány kidomborítására. Ha így volt ez saját iskoláinkban, még fokozottabban így volt a nem rei. iskolákban, mert ott még a testületi szellem, a baráti kapcsolatok, a hagyományok, az egyházhoz való viszony és a környezet sem hatott közre; a hitoktatók meg nem tanárok, hanem többnyire az ily természetű hivatást nem érző, kezdő fiatal emberek voltak, akik lel- készi pályára igyekezvén, a vallástanár sajátszerű hivatásában elmélyedni nem tudtak, arra idejük sem volt. A világháború nagy megrázkódtatására azonban általános felesz- mélés következett. Az ország szétdarabolása, a nemzeti életközösség megszüntetése, elszakított véreink üldöztetése, az itt mondottak irány- talan tévelygése, de főként a vallás- és hitromboló proletáruralom felrázta az egész Magyarországot és megéreztette vele, hogy milyen erő és áldás a hit s hogy az emberi erő magában csekély, elégtelen. Ráterelte ez a helyzet a figyelmet a lehanyatlott hitéletre. Szinte általánossá lett az a meggyőződés, hogy újra kell éleszteni saját lelkűnkben a szunnyadozó hitet, azután át kell ezt árasztani az új nemzedékek leikébe, Ha élő hit lesz, Isten segítségével élő erővé fog az válni, ebből aztán bizton fakad a kálvinista hitélet, öntudat és majdan a nemzeti újjászületés is. Eleinte inkább az egyházi élet jelene, a hívek lelki élete s az e téren szükséges teendők, s főként a lelkészekre váró feladatok tűntek fel, de hamarosan következett az új nemzedék ilyen irányú nevelésén való töprengés, az e téren reánk, váró feladatok előtérbe tolulása. Mielőtt hivatalos kezdeményezésre történtek volna lépések, sok tanári kar érezte már szükségét annak, hogy hitünket, vallásos meggyőződésünket
