Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 1. szám - Borsos Károly: Az én protestantizmusom, az én kálvinizmusom
8 tör célja felé, hogy Isten akaratát, Isten törvényeit tegye egyedüli, föltétlenül uralkodó hatalommá egyes emberek, államok és az egész emberiség szívében, lelkében, egész életében, hogy megvalósítsa e földön az Isten országát, a Krisztus királyságát. Ha igaz az, hogy a keresztyénség nem elvont elmélet, nem hit- cikkek szövevényes rendszere, nem tan, hanem élet, az egész szentírásra támaszkodó rendíthetetlen hitből fakadó élet: — különösen igaz ez a kálvinizmusra vonatkozólag, amely lényegénél fogva cselekvő, harcos keresztyénség. Az igaz kálvinista nemcsak hiszi a keresztyén igazságokat, hanem teljes szívvel, teljes lélekkel éli, cselekvésre váltja ezeket és minden erejével küzd, harcol azért, hogy ezek az igazságok más emberek életében, az egész emberi társadalom életében is érvényesüljenek. A kálvinista embernek tehát nem szabad félrevonulnia a lüktető élettől, de bele kell vinnie teljes erejét a társadalmi élet irányításába, szabályozásába, egész életét a társadalom életének szolgálatára kell szentelnie, hogy szent ideáljait a megvalósuláshoz közelebb vinni segíthesse. Vagyis a kálvinista ember kell hogy belevigye egész életét, minden erejét, a politikába, a társadalmi mozgalmak irányításába, a tudományba, művészetbe, az egész emberi kultúréletbe, hogy mindezekben érvényesülésre segítse a kálvinista keresztyénség szent ideáljait, amelyeknek végcélja, summája: Isten országának megvalósulása. Nincs jogom más protestáns felekezetek nevében beszélni, de merem hinni, merem állítani, hogy azok is nagy vonásokban úgy határozzák meg egyháztagjaík hivatását, ahogy fentebb én határoztam meg a kálvinistákét. Helytelen hát az a felfogás, hogy a protestantizmusnak s benne a kálvinizmusnak, semmi köze a politikához, a tudományhoz, művészethez és a kultúrához. A protestáns embert igenis elkötelezi a saját vallásos világnézete arra, hogy életfelfogását az emberi élet minden területén érvényesülésre segítse s ezzel az emberi társadalom kristianizálását előbbre vigye. A protestáns ember tehát csak olyan politikát, olyan társadalmi és kultú- rálís mozgalmakat támogathat, amelyek protestáns világnézetével összhangban vannak s így soha nem szabad szembekerülnie az istenszeretet és emberszeretet nagy parancsával, az igazság, jóság és szépség nagy eszményeivel. Aki ezek ellen vét, az élet bármely területén, bármily tetszetős cégér alatt, az hűtlenség bűnébe esik saját egyházával szemben, Mert a protestáns embernek nincs, nem lehet külön vallási és társadalmi morálja; vallásos, egyházi és profán életének zsinórmértéke egy és ugyanaz: az Isten igéje. Politikai és társadalmi szereplését is ehhez a zsinórmértékhez kell tehát szabnia, nem pedig a gyorsan váltakozó tömeghangulat divatos, népszerű áramlataihoz. Mostanság például gyakran feszegetik azt a kérdést, hogy igaz keresztyén, igaz protestáns ember lehet-e híve a liberalizmusnak és a demokráciának ? A felelet attól függ, mit értünk a két fogalom alatt, Utolsó évtizedünkben a jezsuitízmus, ügyes taktikával, úgy befeketítette ezt a két fogalmat, hogy naivabb lelkek már említésüktől is megborzadnak. Pedig az igazi liberalizmus, amelyet magyar történelmünkben
