Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
100 Ezt a nagyjelentőségű művet a hozzáértők, kétségkívül, más és más oldalról fogják taglalni és megvilágítani Mi e helyen folyóiratunk terjedelméhez mért rövidséggel csak a IV-ik kötet V-ik fejezetéhez szólunk hozzá, mely „A vallási kérdés: a hitújítás“ c. alatt a reformációt tárgyalja. Itt is Szemlénk feladatához képest igyekszünk lehetőleg a kultúra, a tanítás, az iskola körében maradni. A reformáció elterjedését — a könyv szerint — nem annak belső, vallásos tartalma, hanem rendkívüli külső hatóereje mozdította elő. „A protestantizmus — úgymond — nálunk is ragaszkodott az istentiszteletben a kath. külsőségekhez és így a hívek tekintélyes része tudatosság nélkül szokott hozzá, hogy lelki szükségleteit az új hit szolgái elégítsék ki.“ E tételből kiindulva, első pillanatra megkapó módon és meggyőző érvekkel sorakoztatja fel azokat a politikai, társadalmi, gazdasági erőket, egyházi és állami viszonyokat, amelyek a reformáció gyors elterjedését és kialakulását előidézték. Arról azonban hallgat, hogy miért nem nyújtott a protestantizmus belső, vallásos tartalmában mást és többet, mint a katholicizmus. Kimondja apodictice, hogy „elvileg fordulat nem történt; egyéb nem történt, minthogy az erősen meggyöngült s ennélfogva állandó nyomás alá szorított, régi kath. egyház mellett még három új egyház bocsátá le gyökereit a talajba.“ A reformáció szellemét, tartalmát, elveit nem vizsgálja, amint pedig illenék egy szellem- történethez, ellenben állítja, hogy a protestantizmusban kezdetben nem nyilvánult meg a meggyőződéses, egyéni hit és az egyetemes vallás- szabadság elve. „A szabadságokat hangsúlyozó, az egyéni kutatás jogát előtérbe állító protestantizmus ekkor még maga is a régi alapokon áll". Nem tudjuk, hogy mindezt mire alapítja. A reformáció szelleme, de történetének ismerete is ezt a megállapítást kizárja. A reformáció főbb elveiben és tanaiban nem lappangva, nem kétértelmű ravaszkodással és gyanús bizonytalansággal lépett fel — ha ezt érti alatta — s nem így lopta be magát észrevétlenül az emberek szívébe, hanem mindjárt nyíltan, bátran hirdette evangéliumi alapelveit, a princípium matériáiét és formalet, melyekkel magát a kath. egyháztól megkülönböztette és soha nem áltatta a híveket, hogy az ő tanítása nem más, mint a kath. egyházé. De hogyan is lehetett volna akkor hatnia? Épen az individuális hittel, a fídes explicitával nyert győzelmet a kath. tömeghit, a fides implicita felett. Hogy a külsőségekben, a szertartásokban némely kath. elemtől hosszabb ideig nem tudott szabadulni és hogy a vallásszabadságot a mai modern értelemben azonnal nem valósította meg, ez nem ok a könyv fentebbi megállapítására. A protestantizmus igenis — a külső liturgialis cselekményektől eltekintve — azonnal leszögezte confes- sióiban a maga határozott hitelveit és éreztette a maga hatását, mihelyt egyházzá alakult. Egyébkínt nem e könyv az első, mely azt hirdeti, hogy a magyar nép jórésze öntudatlanúl hajolt a reformációhoz. Ezt írta Karácsonyi János is Magyarország egyháztörténetében. Ámde Pokoly József már nyomatékosan mutatott reá ennek tarthatatlan voltára s ugyancsak az ő művében (A protestantizmus hatása a magyar állami életre) lehet olvasni a protestáns hitnek és szellemnek, mint a katho- licizmustól merőben elütő religionális, intellektuális, morális és natiorális
