Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
101 erőnek a magyar egyházi, társadalmi és állami életre gyakorolt rendkívüli hatását, melynél fogva a protestantizmus egyéniségi elve szülte és fejlesztette ki — egyebek közt — a magyar nemzeti eszmét és a magyar nemzeti polgárosodást. Azonban Pokoly református történetíró, tehát, bizonyára, elfogult és egyoldalú. De a kath. ifj. Andrássy Gyula gróf sem mond mást, mikor ezt írja (A magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai): „A protestantizmus a szabadság szellemét erősíti. Az egyén önállósága a tekintéllyel szemben, az egyéni meggyőződés nagyobb szerepe, fokozódó joga a választásra és a tömegek részvételére alapított kormányzat, szilárdabbakká teszi a politikai szabadság alapjait.“ Minderről a szellemtörténeti irányt követő magyar történet mélységesen hallgat. De azt mondja továbbá, hogy „elvi tolerancia, mely minden fele- kezetet egyformán élni és virulni enged, az egyéni vallásváltozásnak (sic!) és egyéni vallásélet jogosultságának elismerése minden állami kötöttség eliminálásával: mindez nem kereshető a XVI. században“. Ezzel szemben áll az 1571-i marosvásárhelyi országgyűlés következő határozata: „Az Isten igéje mindenütt szabadon prédikáltassék, az confessió- ért senki meg ne bántassék, se prédikátor, se hallgatók". Erről a könyv nem szól, pedig János Zsigmond és Erdélyország a vallásszabadság ilyetén proklamálásával századokkal megelőzte a maga korát. János Zsigmondról, akit a könyv nem egyszer keményen elitéi, lehetünk többféle véleményen, de példaképül szolgáló vallásos türelmét nem tagadhatjuk meg. Méltán mondhatta el, hogy országában vallásáért senkit nem üldöztek. De a reformáció általában vallásos türelmet hirdetett és gyakorolt, ahogy Takáts Sándor írja és példákkal bizonyítja (Régi magyar asszonyok): „az új hit napjainak fiatal zöldjében nálunk nem gyűlölet, hanem szeretet nyiladozott; nem az indulatosság, nem a harag, hanem az emberszeretet és jótékonyság hódított. A vallási gyűlölet idegen növény volt: nem Magyarországban termett, hanem Bécsből ültették át hozzánk“. Kiemeli a könyv a kegyúri jogoknak egyházellenes gyakorlását, mely — szerinte — egyik hatalmas előmozdítója volt a protestantizmus elterjedésének. Első renden a királyi legfőbb kegyúri jogot, mint laikus jogszokást, — mindkét szerző, — törvénytelennek minősíti, Szekfií még azt is hozzáteszi, hogy ezt a jogot Werbőczi hamis érveléssel gyöke- reztette meg. Ide vonatkozólag a Tripartitum I. decretumának Xl-ik titulusában találjuk Werbőczi négy argumentumát, melyek közül Szekfű nem említi a negyediket, mely szerint a kostanzi zsinat a magyar király kegyúri jogát megerősítette. Egyébként Werbőczi legfeljebb csak abban téved, hogy a magyar királyok 1001-től fogva nem folytonosan gyakorolták a legfőbb patronatus teljességét, hanem időnkénti megszakításokkal, amint ezt Hóman Bálint is szépen összefoglalva adja elő e mü első kötetében. Tehát az előző korokból csak részben tudjuk azt, amit Szekfű Gyula általánosan és határozottan állít, hogy t. i. a magyar főpapok kánonjogi választás alapján nyerték el stallumaikat. Ami pedig a királyi főkegyúri jog törvénytelenségét illeti, ezzel homlokegyenest el
