Protestáns Tanügyi Szemle, 1928

1928 / 3. szám - Sz. Ö.: Ibsen, mint nevelő

Ibsen, mint nevelő,

(Születésének 100-ik évfordulója alkalmából.)

A költészet nemcsak az esztétikai nevelés egyik főeszköze, hanem az erkölcsi nevelésé is, midőn a növendék fantáziájának megtermékenyítése, érzelmeinek nemesítése, a családi, vallási, hazafias és szociális érzület megszilárdítása által jellemének kialakításához is nagymértékben hozzájárul. Ezért oly fontos az ifjúság költői olvasmányainak az ellenőrzése. A költészet fajai közül azonban egynek sincsen elevenebb és közvetlenebb határa, mint a drámának, mely művészi határán kívül valósággal az erkölcsi oktatás szemléltető eszközeként tekinthető — amint ezt már az ifjú Schiller 1784-ben „Die Schaubühne als eine moralische Anstalt betrachtet" cimü értekezésében, bár határozott túlzással és a sajátos esztétikai határ rovására, — de mégis alapjában helyesen kifejtette.

Ez értelemben beszélhetünk Ibsenről, mint nevelőről is, bárha neveléstani munkákat vagy cikkeket egyáltalán nem irt. Ha valaki, úgy Ibsen tisztában volt a drámaköltészet nagy erkölcsi jelentőségével. Megkövetelte a költőtől, hogy fölülemelkedve az érzékiségen, bizonyos erkölcsi fenséggel rendelkezzék, ne Írjon tendenciózus műveket, hanem álljon egész működése egy tendencia szolgálatában; ez pedig az, hogy a társadalom alvó lelkiismeretét fölrázza, azt etikailag fölemelje. Drámáival tehát nem léha élvezetet nyújt, hanem súlyos problémákat szólaltat meg bennök.

Mint etikus, a modern drámairodalom e legnagyobb alakja, az individualizmus apostola. O nem a társadalmi és állami intézményeket akarja megváltoztatni, hanem az embert, amit úgy fejez ki, hogy „forradalmasítani az emberi szellemet“, vagyis önállósítani. Azt akarja, hogy az ember, hozzáértve a nőt is, legyen autonom egység, önmagáért való cél. Mivel pedig úgy látja, hogy a mai állam és társadalom akadálya az egyén szabad kifejlésének, sőt minden egyéb associatio, tehát a házasság és a barátság is, felcsap az egész modern kultúra kíméletlen bírálójává. Kritikája könyörtelen, de legtöbbször elevenünkre tapint'