Protestáns Tanügyi Szemle, 1928

1928 / 10. szám - Szelényi Ödön: Jelentés az Országos Evangélikus Tanáregyesület 1927–1928. évi működéséről

878

Az ev, intézetek a lehetőség szerint kitettek magukért. Kiállítási tárgyakat küldtek: a szarvasi gimnázium és tanítónőképző, a soproni reál- gimnázium és tanítóképző, a bonyhádi és nyíregyházi reálgimnáziumok, a budapesti Veres Pálné leánykollégium és a kőszegi leánylíceum. Egyes személyek közül kiemelhetjük: Laurenczy kartársunkat, aki a mezőgazdasági csoport vezetője volt, dr. Arató Amáliát, aki bemutatta a középiskolai francia nyelvtanítás módszerét és Mohr Győzőt, kinek hatalmas taglalási vázlatai általános feltűnést keltettek.

Mint az év harmadik jelentős eseményét f ölj egyezhetem azt az új államtani ideológiát, vagy kultúrpolitikai eszmeáramlatot, melyet neo- nacionalizmus címen eszmékben, alkotásokban csodálatos termékenységű közoktatási miniszterünk dobott a köztudatba. Amit mintegy 20 évvel azelőtt gróf Tisza István a nemzeti munkapárt megalakításával a politikusok elé tűzött a szónokló és obstruáló politizálás helyett, azt tűzi miniszterünk, aki ebből az iskolából került ki, az egész magyar társadalom elé. Másrészt kétségtelen, hogy a miniszternek híressé vált januári körlevelében, majd pedig számos hírlapi cikkben kifejtett nézetében1 az olasz fascizmussal való rokonérzés, a „canto del lavoro" szelleme hangzik ki. Ha tehát az eszme nem is látszik egészen újnak, hogy t. i. „a munka az igazi élő hazafiság, hogy egy új típusra, a pozitív, aktiv, produktiv, konstruktiv magyar ember típusára van szükségünk“, de oly tudatossággal, hevülettel és fascináló hatással, mint gr. Klebelsberg, aligha hirdette valaki is nálunk. Mint a magyar nevelés új ideálját, hogy tehát iskoláinkból ne csak tanult, hanem munkára képes ifjúságot bocsássunk szárnyra, mi is magunkévá tehetjük, feltéve először, hogy a neo nem jelenti a nemzeti múlt értékeinek lenézését (amint semmikép nem is jelenti azt), mert én legalább nem tudok csatlakozni a ma divattá vált defaitizmus azon nézetéhez, mintha a magyar nemzet 1867 után fokozatosan sülyedt volna és igy jutott volna el szükségszerűen az 1918-as katasztrófához, — és feltéve másodszor a neonacionalizmusról azt, hogy az új helyzethez való alkalmazkodás nem jelenti a jelen állapotba való belenyugvást, tehát az integritás gondolatának kikapcsolását.

Csak az a kérdés, hogyan valósíthatjuk meg ezt az új, gyönyörű eszményt a jelenlegi tanulmányi szervezet keretei között, mely igen nagy óraszámával szinte szellemi túlterhelést idéz elő, Szerény nézetem szerint a sport intenzivebb felkarolása nem igen segíti elő a kitűzött cél elérését, hanem igenis a legfőbb eszköz, az elméleti anyag keves- bitésével, a szószoros értelemben vett munkának a bevezetése, az iskoláknak műhelyekkel és gazdasági kertekkel való ellátása, hol a tanulók saját kezük munkájának az eredményét látva, megszeretik a munkát, amikor egyben szociális érzék fejlődik bennök. De a kiváló miniszter e törekvésének a nagytehetségű magyar népben gyökerező egyik fogyatkozása fog útjába állani, melyről egyik legjobb ismerője, Herman Ottó igy ír : „A magyar a folytonos, iparkodó munkának nem embere. Nekifohászkodik ugyan és ekkor nagyot végez, de azután nagyokat pihen és álmodozik. Ezért a magyar nem is hajlik a folytonos

1 Azóta „Neonacionalizmus“ címen egy kötetben foglalta össze,