Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
119 értékű összefoglaló munkával lépett a magyar olvasóközönség elé, mint Kornis Gy. „A magyar művelődés eszményei“, Finánczy E. „Az újkori nevelés története" és Horváth J. „A magyar irodalmi népiesség Faludi- tól Petőfiig" c. művei, amelyek élő cáfolatául szolgálnak az ő vádjának, mintha irodalom- és művelődéstörténeti termelésünk meddő volna és nagy összefoglaló alkotásokra nem tudna fölemelkedni. Kornis Gy. hatalmas két kötetes műve, ama hetven évig tartó nagy küzdelem egyes részleteit tárja az olvasó elé, melyet a magyar nemzet — élén az iróí világgal, majd 1825-től kezdve az országgyűléssel — elsősorban a bécsi udvarral, másodsorban a magyar aulikus főurakkal s harmadsorban a nemzetiségek képviselőivel vívott, hogy elsőrenden iskoláiban, de aztán a közélet minden ágában is a magyar nyelvet a latin helyett uralkodó nyelvvé tegye. — E szívós küzdelem legfőbb célpontja az iskola, az iskola oktatási nyelve, oktatási tárgyai (mily mértékben engednek bennök tért előbb a magyar, majd utóbb a negyvenes évektől kezdve, a latin nyelvnek), de emellett csaknem oly erős harc foly a törvények szerkesztési nyelvéért is. Ezért a szerző főszemügyét e 70 éves időközben szerkesztett tantervekre fekteti (kezdve az 1777-ben kiadott Ratio Educatonis-tói); megvizsgálja míndeniknél, hogy milyen mértékben karolja fel a magyar nyelvet? mennyire hatja azt át a magyar szellem ? de e mellett, kivált a küzdelem későbbi folyamán, a XIX. század első tizedeitől kezdve, a nyelvi-retorikai és a modern-reális irány küzdelme is erősen előtérbe lép. Érdekes, sok helyt elszomorító, másutt fölemelő hatású Kornis könyveinek olvasása: elszomorító, ha, amit eddig is jórészt tudtunk, most Kornis higgadt, komoly, objektiv, mindenütt hiteles forrásokra támaszkodó előadásában olvassuk, hogy a magyar nemzet szellemi ereje kifejtésének, nyelve közhasználatúvá tételének s ezzel kipallérozásának, a magyar nemzeti művelődés fölvirágzásának főellensége a bécsi udvar, a király és az ő sok cseh és osztrák udvari embere! még szomorúbb, hogy a nemzetellenes törekvésekben hű támogatókra találnak az aulikus magyar főnemesekben, kiket a királyi kegy, a királyi udvar fénye magyar nemzeti érzésükből egészen kiforgatott és a magyar nemzeti törekvések ellenségévé tett. De viszont fölemelő dolog látnunk, hogy a magyar nyelv, mely 60 éves elnyomás után Bessenyei föllépésével 1772-ben mert újra a nyilvánosság terére lépni, törekedett újra az egész nemzet nyelvévé lenni, — a II. József-féle nyílt germanizáció után mint tör 1790-ben elementáris erővel elő s követeli jogait s ha e jogok érvényesítését 1825-ig ki lehetett is játszani, félre is lehetett dobni, az 1825-iki országgyűlés után mint nyer egyre nagyobb tért, mint foglal el újabb meg újabb pozíciókat, mig végre az 1844-iki II. törvénycikkben, mely a latin helyébe a magyar nyelvű iskolázást törvényre emeli, megnyeri a törvényes elismertetést és védelmet. Nincs nemzet Európában, melynek nyelve elísmertetéseért ily kemény harcot kellett volna folytatnia, harcot éppen azok ellen, kik a nemzet anyagi és szellemi érdekeinek védelmére voltak rendelve s amely, századok e téren való mulasztásait mégis oly rövid idő alatt tudta volna pótolni! A felölelt hatalmas anyagnak minden részlete könnyed, vonzó,
