Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 1. szám - Dr. Vietórisz József: Régi céljaink, új eszközeink
Ha már vallás-erkölcs és nemzeti szellem a conditio sine qua non-ja egész középiskolai nevelésrendszerünknek s ránk nézve mind a kettő vérbeli szükségletből fakadó sarkalatos elv, még kevésbbé új a harmadik cél, a felsőbb tanulmányokhoz szükséges szellemi munkára képesítés, ami lényegében megegyezik a régi törvény követelményével, a felsőbb tudományos képzésre előkészítéssel. Itt se érhet bennünket kötelességmulasztás vádja, mert ifjúságunk nevelésében sohase a merev és meddő formalizmus, hanem az élő és termékenyítő liberálizmus szelleme adott irányt és tartalmat a mi tanári munkásságunknak. Nem a pártpolitikai szabadelvüségről van itt szó, amely mint részben az egykori közösügy függvénye kívül esik e fejtegetés körén, nem is a szélső balrahajlássál szabadossággá fajult liberalizmusról, amely minden józan gondolkodó előtt hitelét vesztette, hanem a lelkiismeret, a gondolat, az akarat szabadságáról, amely Eötvös József bárót „A XIX. század uralkodó eszméinek" megírására sarkalta s egy Kossuth, Deák, Tisza személyében felekezeti különbség nélkül igazi fénykorát teremtette meg élni akaró nemzetünk világos főben és érző szívben megnyilatkozó nagylendületü emelkedésének. Átöröklés életre hívhatja, hajlam kitermelheti, nevelés fokozhatja ezt a ható erőt s eszközévé teheti olyan munkának, amely évszázadok mulasztásait pótolja s évszázadok haladásának útját megvilágositja; ránk nézve azonban éltető levegő, nemesitő erkölcs-alap, kategorikus imperativus a sötétséget nem tűrő, kifogástalan tiszta, erőszakosságtól idegen szabadelvüség; mi ezzel állunk, ha híven szolgáljuk s ezzel bukunk, ha hűtlenül cserbenhagyjuk; mert liberálizmus nélkül nincs szabadság, szabadság nélkül nincs evolúció, evolúció nélkül nincs protestántizmus. Nagy igazság rejlik abban a kijelentésben, hogy tömegnevelés a kötelességünk; de félreértenők a helyes szándékot, ha a tömegnevelés céljához nem a lehetőleg egyéni nevelés útján akarnánk eljutni. Akár kishitűség, akár türelmetlenség, akár egyoldalúság, akár dogma zárja el útját a nagy elv érvényesülésének, nekünk minden törvényes módot meg kell ragadnunk s minden megengedhető eszközt fel kell használnunk, hogy megfelelő környezetet nyújtsunk az egyéniség kibontakozásának és bátor szárnyaláshoz segítsük a jobb jövő elkészítésére alkalmasaknak mutatkozó tehetségeket. Ezt a régi íratlan törvényt kodifikálja az új törvény célkitűzése, amely tehát csak formájában új, lényegében azonban régi s legalább is a protestántizmussal egykorú. Ez a lélek ságárzott ki nagy pedagógusainknak, többek között Vandráknak, Bőhmnek, Jezsovicsnak, Ben- kának, Martínyinak, Góbinak és másoknak iránymutató életéből és példaadó munkásságából; ez a légkör tette vonzókká, megbecsültökké, népesekké intézeteinket. Elődeinknek és hagyományainknak szelleméhez azonban úgy legyünk méltókká, hogy ne csak a múlt sokszor idézett emlékeivel dicsekedjünk, hanem nagyra fokozott mértékben a jövő előkészítésén is fáradozzunk. Ha ezek után azt is megfontoljuk, hogy a törvényben megjelölt célok mellett az új nemzedékre vár megcsonkított hazánk teljes épségének helyreállítása is, kétszeres megvilágositást nyer az a bizonyosság,
