Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Szigethy Lajos: A "Szép", mint az iskola világának éltető eszméje
226 meghódította, akiket bizony nem neveltek arra, hogy minket szeressenek. Ezekben a reprezentáló példákban kívántam bemutatni az eszmei szépet, mint az iskola életének vezérlő elvét. * A formai szép elvének hódolva, az iskolában arra kell törekednünk, az egészség törvényeinek pontos megtartásával, a szellemi és testi nevelés szép harmóniájával, hogy tanítványaink az ifjúság vele született szépsége mellett ragyogjanak abban is, amit a klasszikus kor a „Mens sana in corpore sano“ jeligében olyan tömören fejez ki. _ De a tanár egyénisége is feleljen meg a szépség nagy vezérlő elvének. Legyen a tanár külsőleg csinos, tiszta, mintha skatulyából vették volna ki, nehogy a „Szép“-et magyarázva azt legyen kénytelen mondani : „Én rám pedig ne nézzenek, mert én vagyok a szépség fotográfiai lemezén a negativ kép.“ De legyen a tanár lelke is harmonikus, derült. Itt persze nagy a kisértés, elmondanom: úgy bánik-e a külső világ a tanárral, hogy megőrizhesse a lélek harmóniáját. De nem engedek a kisértésnek, mert nagyon sok olyan dolgot kellene elmondanom, ami messze elvezetne a Szépség birodalmából. Bizony, ha a magyar, különösen a protestáns magyar tanár mégis megtudja őrizni lelke derűit harmóniáját, az annak a bizonysága, hogy habár ő is csak agyagból van teremtve, mint a többi ember, de olyan finom agyagból, amilyenből a legszebb vázát, a harmónia remekét alkotta meg az az attikai fazekas. Akárhogyan bánik is ez az élet a tanárral: az iskolában, az ő saját birodalmában legyen olyan, mint egy király. Legyen olyan, mint az én egykori jó tanárom, Góbi Imre volt. Mikor ott állott a padsor előtt méltóságos alakjával és hullatta lelkünk ezüst tükrére finoman kicsiszolt mondatainak aranygolyócskáit, rajta is, benne is, mint Shakespeare drámahősében „minden hüvelyknyi egy király volt.“ De ha „király“ a tanár, fogadja birodalmában a hozzá ellátogató idegen szuveréneket, finoman és méltóságosan; ne hajlongjon, bókoljon előttük, hogy tanítványai büszke ifjú lelkét meg ne botránkoztassa. De ne hajlongjon, a bizantinizmusnak még a látszatát is kerülje akkor is, ha értesítőt, jegyzőkönyvet ir, vagy bizottságokban, gyűléseken felszólal. Az értesítőt, jegyzőkönyvet például tekintse történeti kútfőnek, amiben cimezgetésnek helye nincsen. És ne engedje, hogy tanítványai cimezgessék. Már tudniillik szemtől szembe. Ne féljen, a háta mögött úgyis megcímezik. Szép, ha ez a cimezgetés az ifjú lélek hódolatának önkénytelen kipattanása, mint mikor Böhm Károlyt a tanítványai Zeus patérnek, Atyauristennek nevezték el. De ő se címezze a tanítványait, ne vegye tudomásul nemesi előnevüket, vagy grófi rangjukat. Legyen a pártatlanság megtestesülése. Ezt megérzi az igazságosságért rajongó ifjúság, mint az elébb említett nagytanár, Böhm Károly másik mellékneve: „Dikaiosüné" bizonyítja.
