Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Szigethy Lajos: A "Szép", mint az iskola világának éltető eszméje
225 látnánk az emberiséget, azt a csúf vörös hernyót, amint kieszi maga alól mohón a világot, ezt a szőlőlevelet és lehull a porba, hogy ott éhen elpusztuljon. Kimondhatatlanul szép a történet a nagy Böhm Károly elmélete szerint. Az absolút érték, az intelligentia eszméket termel; ezeknek élni, győzni akarása a történelem. Az eszme győzelme gyönyörű hősköltemény, bukása a legfenségesebb tragédia. A gondolatszabadság kis hóvirága a középkor legfagyosabb szakában ott Lyonban kibújt a fagyos levélzet páncélja alól. Tiporták, vérbefojtották a waldensi-hóvirágot, de a diadalmas tavasz idején piros rózsa nyílt ki a nyomában/ Ezt a csodás szép virágát a gondolatszabadságnak 1517-ben Luthernek és reformációnak, 1789-ben Liberté, Fraternité, Egalitének nevezzük, És szép a történetben megéreznünk régelmult idők hangulatát, a nemzetek lelkét, vértanú-hazánk ezer éves bánatának édességét, amit nem adnánk a világ nagy nemzeteinek minden aranyáért sem. A tantárgyak koronájában, a vallásban nem az ótestamentumnak, a héber elemnek a tultengése szép, nem egy kis népnek türelmetlensége szép, melynél fogva ez a máskép gondolkodókat, ha vérbe fojtani nem tudta, hát átkozódásának sarával szórta tele. A vallásban igazán szép, ami benne ujtestámentúrni, ami hellén. Mert ne feledjük el, hogy Krisztus korában már egész Elő-Ázsiában ur volt a görög szellem, a harmonikus szépségnek ez a csodája. Krisztus maga a hellén szépség megtestesülése. Szebb mint Apolló. Lelke, élete harmóniája mellett maga a Panthenon is csupa diszharmónia, És szép a vallásban a Krisztus leikéből kisugárzó általános emberszeretet. Ennek legyén apostola a vallástanár. Akár minden tanítási óráján felolvashatná Heltai Gáspárnak, Luther és Melanchton nagy magyar tanítványának Krónikája elején a jeligét: „Az Isten egy vérből csinálta az mindenféle embereket.“ Természetesen a vallástanár lelkesedése ne haljon bele a vallásfilozófia szintelenségébe. Ébresszen rajongó lelkesedést, a mi négy évszázados vértanu-egyházunk iránt. Helyezzen kegyelet-virágot például 1223 csepregi vértanunk sírjára. Ostorozza gyilkosaikat, akik — hála Isten — nem voltak magyarok, hanem szilaj jugoszlávok és vad kozákok. Azt is éreztesse meg, hogy az unokák nem felelősek a nagyapák vétkeiért. És ez a vétek első sorban a korszellem vétke, — azé a türelmetlen koré, amelyben bizony nem egyszer a protestáns fél is volt üldöző alany és a katholikus fél üldözött objektum. Ha rajtam állna, minden protestáns egyháztörténetbe a vallási harcok végére'beiktatnék egy szakaszt, ezzel a címmel: „Katholikus jó barátaink." Ebben felsorakoztatnék reprezentatív nagy magyar katholikusokat, Zrínyi Miklóstól, a költőtől egészen Prohászka Ottokárig, akik oly őszintén építgették az aranyhidat, hogy úgy mondjuk Debrecentől Pannonhalmán át Sopronig, a Kis János városáig, akit annyira szerettek a jó katholikusok, élükön Széchenyi Istvánnal. Ez a szakasz tulajdonképpen himnusz lenne a magyar protestántizmus dicséretére, amely benső erejével még azokat is
