Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Zsigmond Ferenc: Ady Endre. Születése ötvenedik évfordulójára
198 fokozódott nála ; egyik buzgó hívéhez így szólt a nagy háború elején: „Boszant, hogy nem mondtam meg előre, hogy pont ekkor és ekkor fog kiütni a világháború ..." Az ilyen ember makacs és türelmetlen szokott lenni. Aki prófétának, az egyszersmind csalhatatlannak is érzi magát. Ez a szertelen mértékű hívatásérzet ragadta Adyt arra, hogy a magát teljes politikai biztonságban érző magyar köztudatot dühös átkozódással, kegyetlen ostorcsapásokkal inzultálja s a hagyományos nemzeti életútról más irányba igyekezzék terelni. „Pusztaszer" maradi világnézetében látta nemzetünk veszedelmét s ezt a pusztaszeri rövidlátást a Nagyváradon magáévá tett radikálista politika szemüvegével akarta megkorrigálni. Párizsi emigrációjának távlatából még kárhozatosabbnak tűnt fel előtte az itthon uralmon levő politikai rendszer s most már a legszélsőségesebb ellenzéki párttal, a szociáldemokráciával lépett szövetségre. A szerinte öngyilkosán maradi konzervatívizmus ellensúlyozására a minden áron s bárminő eszközzel megvívandó forradalom lett a programmja. A két világnézet ellentéte épen akkorra mérgesedett el, mikor a ránk szakadt világháborúban minden erőnk egységes megfeszítésére lett volna szükségünk. Lehet, hogy Adyt személyes ellenszenv is segített „beleheccelni" forradalmi fanatizmusába, de kételkedni nincs okunk e fanatizmus őszinteségében. Bármennyire elszánta azonban magát Ady a „feudális" magyar politika elleni élethalál-harcra, elszántsága sem tudta megóvni lelkét a meghasonlottság kínos, tragikus érzésétől. Ady büszke volt csaknem Pusztaszerig visszavezethető ősnemesi származására, — s a politika olyan környezetbe sodorta, ahol épen a történelmi magyar középosztály volt leggyérebben képviselve. „Fajából kinőtt magyar“-nak mondogatta hát magát, átkozta sorsát, szidalmazta magyar véreit, — de éreznie kellett, hogy az évezredes vérségi kapcsot semmiféle dacos gyűlölet meg nem semmisítheti s hogy szétszórt átkai, önvád alakjában, titkon saját lelkíísmeretér'e hullanak vissza ... Ady politikai felfogásának és szerepének értékelése nem tartozik ránk. Az e kérdés körül folyó vita haragos hullámai sokáig nem fognak még megférni a tárgyilagos, közérvényű igazság medrében, sokáig veszélyeztetik még iszapos kiöntéseikkel a virágos partvidéknek: Ady költészetének nyugodt szemléletét is. Sőt nemcsak a politikai szempont hat idegesítőleg és zavarólag a kortársak esztétikai vonatkozású ítéletére, hanem általában a költő emberi alakjának közelsége is. Ady emberi egyéniségében nemcsak a veleszületett exaltáltság és önimádó gőg, hanem a vérbaj és alkoholizmus idegpusztító betegségének látványa is méltán hatott és hat elriasztólag sokakra, még olyanokra is, akik egyébként vigyázni szoktak és tudnak arra, hogy ítélkezésükben lehetőleg különválasszák a költői alkotások maradandó értékű művészetét a költői lélek porhüvelyének és múló földi életének esetleges fekélyeitől . . . Az idő azonban lassanként elvégzi a maga seb-hegesztő munkáját a kortársak legjobbhiszemű forrásból eredt gyűlöletén is, bármily megdönthetetlen jogosságú volt is az érdekeltek szemében ez a kérlelhetetlen gyűlölet. Csak gondoljunk pl. Kossuth ideges ellenszenvére a vele egy politikai célért harcoló, hősi halált halt Petőfivel
