Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Zsigmond Ferenc: Ady Endre. Születése ötvenedik évfordulójára
199 szemben! Kossuth így ír egyik levelében: „Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek, a költőnek emlékét és profanációnak tartanám ezt Petőfinek, az embernek reminiszcenciáival csökkenteni, mert bizony a tény az, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt ..." * Senki sem vonja kétségbe Kossuth ellenszenvének jóhiszeműségét, de kicsoda élezné ki ma már ennyire Petőfi emberi jellemének azt a vonását, melyet oly sok kortársa minősített összeférhetetlenségnek ? — Ady emberi gyarlóságai kétségkivül sokkal számosabbak és súlyosabbak, de nekünk is igyekeznünk kell legalább a Kossuth-féle álláspontig eljutni s különbséget tenni ember és költő között; tudnunk kell Ady költészetéről írni anélkül, hogy Ady politikusi és emberi emléke ökölbe szorítaná írás közben a kezünket. * * ♦ A prófétai szem mindig „sub specie aeternitatis" nézi és látja a világot. Ady a magyar maradiságot mint évezredes megrögzöttséget érzi és fájlalja, — s forradalmi átalakító tervét épen ezért már eleve olyan jelentőségűnek értékeli, mint valami új honfoglalást, A költő-Ady fellépését is ez a nagyigényű, példátlanul büszke öntudat tette annak idején olyan meglepővé, olyan felháborítóvá. Verecke és Dévény nevének említésével mintegy történelmünk bölcsőjéig visszanyúló perspektívába állítja be Ady a maga költő-forradalmári szerepét s úgy tekinti ezt, mint Árpád honfoglaló művének korszerű megismétlését. A nemzeti történelem az Ady szemében lassanként csupán arra szolgáló példatár lett, hogy igazolni lehessen vele minden forradalmi mozgalmat; Koppány vezér, Almos herceg, Dózsa György, a protestántizmus, a kuruc szabadságharc, Petőfi (— és Justh Gyula!): ezek Ady történetfilozófiájának alappillérei . Világnézetének ösztönszerü következetessége válogattatta ki vele irodalmunk múltjából is azokat, akiket őseiül hajlandó elfogadni. Csupa olyan emberekkel vállalja itt is a rokonságot, akik — legalább is az ő meggyőződése szerint — áldozatai voltak barbár koruk értetlenségének és közönyének. Ilyen volt Balassa Bálint, akinek költészete legjavát a puritán korszellem nem engedte nyilvánosságra jutni, akinek roppant erejű lírai megszállottsága csak alkoholmámoron keresztül bírta elviselni a mindennapi élet kicsinyességeit s aki a korabeli magyar költészet sivatagára a nyugati renaissance-világ finom illatú trubadúr-virágait ültette át. Ilyen volt Csokonai, aki épúgy „fajából kinőtt magyar" volt, épúgy szenvedte Debrecennek s az álmos magyar rónának a közönyét, mint Ady, épúgy borba temette amiatti keservét, hogy nemzetének ízlése nem képes fölemelkedni a nyugati rokokó-műveltség raffinált kecsességének, bájos szellemességének az élvezéséig. Ilyen volt Vajda János, akit szintén örökké gyötört a szerelmi boldogságnak és költői dicsőségnek kielégíthetetlen szomja, aki szintén különccé torzult áldozata volt a törpe kortársak rosszindulatú vakságának. Ilyen volt Reviczky Gyula is, akit * Idézi Both István: Ady-Muzeum II. 152.
