Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 7-8. szám - Hazai és külföldi irodalom
177 házi márványasztalnál. Hogy tépjük ronggyá a tekintélyeket, az ó-koriakat épp úgy, mint az újkoriakat. És tekintélyre csak az tud szerttenni közöttünk, aki a durvaságban virtuóz, aki az ócsárlásban, becsmérlésben rekordokat ér el és lehet-e lemondanunk e durvaságról, mikor léptennyomon azt tapasztaljuk, hogy azt társadalmunkban zsenialitásnak tartják!“ Ennek az írói körnek (zárt, intim társaságok) volt tagja Ady is (Gallilei óda) s ezek oly lármával foglalták a lapok, folyóiratok, könyvek hasábjait, hogy megtévesztették az ifjúságot, hiába küzdöttek ellenök a komoly, nem megfizetett irók, Lehet-e tehát ily tényekkel szemben, különösen olyan gyanúsító hamis állításokkal (139—140.) azt kívánni, hogy az ifjúságnak nevelésében egyik fő tényező Ady legyen, aki nem ismer emberi lelket, aki — Makkai szerint — sohase látta meg a nő lelkét, csak démoni testiségét (59, lap), aki bár Makkai szerint egyetlen vallásos költőnk, bár „túl lát már a földi rácson", még itt is erotikát hirdet: Élet, gyere most csókolozzunk Minden lehed tüdőmbe száll Csókos szádra, a meleg öledbe, Szent nászágyadra kergetett A másik szeretőm — a Halál. Ép ezért mutattam rá Makkainak Adyt védő beszédében található sok tévedésre. Rendületlenül hirdetem azt az örök szépet, amelynek mindenkor s mindig egyesülve kell maradnia az erkölcsi jóval s esztétikai igazzal s bár Makkai kacérkodik a „fehér“-séggel (138), mégis hirdetem, hogy az emberi lélek minden korában, mint igazi emberi lélek, természete szerint fiatal leányos, fehér lélek; mert minden emberi lélek természeténél fogva undorodik, kell hogy undorodjék minden ízléstelenségtől, erkölcsi piszoktól, pornográfiától; beszennyezni könnyű azt a szép lelket, de fehér tisztaságában megtartani minden embernek, így kiválóan a művészeknek szent kötelességük. A régi görögök azt tanították, hogy a Múzsák, a tudományok s művészetek istennői, a Tempe völgyében laktak, mert itt nem termett semmiféle mérges növény. Szépen jelezték ezzel, hogy a Múzsák termékeinek nem szabad megmérgezni a lelket s valóban csak az az igazi esztétikai értékű mű, amely nem mérgezi meg a lelket, nem öli ki az emberi szívekből a hit, remény, a szeretet igaz gyönyörét, áldását, azt az esztétikai örök szépet, amelynek mindenkor s mindig egyesülve kell maradnia az erkölcsi jóval. 2. Szász Károly: A szabadfalvi pap leánya. Verses regény. Budapest, Franklin 1927. Egy könyv címlapján a „verses regény" meghatározást furcsa együtt látni az 1927-es évszámmal. Már az Erdélyi Zoltán verses elbeszélései (Vesztett boldogság, Bazsalikom) is részben annak köszönhették hiröket, hogy egy valaha igen népszerű, de már divatját múlt költői műfajnak voltak XX. századi kései, szinte „posthumus" termékei. Az olvasó közönségnek, különösen a magyarnak, nem mindenik rétege szokta ízlésével utolérni és követni az irodalmi divatok fejlődését, igen nagy az olyan olvasók száma, akiknek ízlésbeli konzervatívizmusa szeretettel
