Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 6. szám - Megjegyzések
135 Csordás Elemér tisztifőorvos, ki nem ugrott be a jelszavaknak 8 ime: elmúlt a járvány az iskolák bezárása nélkül is. No de térjünk rá a tárgyra! Azt akarják orvosi körök, hogy a szünidő junius közepén kezdődjék. Elképzelik azt, hogy most még bármely iskola be tudja osztani évvégi sokféle munkáját úgy, hogy akkorra készen legyen ? Nem áll elég nap rendelkezésre! De tegyük föl, hogy ekkor gyermekseregünket útjára tudjuk bocsátani, kétségtelen, hogy mindenki igyekszik e poros és forró városból eltávozni s a nyaralótelepek üdítő drágaságába menekül. S ha már most megy el, az is kétségtelen, hogy elfogy csekély pénze minden normális keresettel biró magyarnak rövid idő alatt s nem kell prófétának lennem, ha azt jósolom, hogy augusztus végére mindenki kénytelen haza jönni, mert a kegyetlen sors, mely a fizetéseket igen fukarul méri, kényszeríti erre. Hány kiváltságos van, kinek erszénye három havi fürdőzést kibír ? Ugy e kevés s ez a néhány elmaradt eddig is, nem tért vissza szeptember vége előtt. A pár kiváltságos kedvéért a nagytömeget megfosztani a kultúrfölényt adó iskolától, nem tudom, érdemes e ? De meg gondoljunk arra, hogy akármilyen szép is nálunk a szeptember, hiába, a természetet nem lehet megváltoztatni, ekkor már korán sötétedik, hosszúak az esték, hűvösebbek is. Aki ismeri a balatoni viszonyainkat, tudja, hogy ott igen sok helyen a szomszédos villanytelep villanyát sem vezették be s még apáink kedves világító eszköze, a gyertya járja, legföljebb petróleumig emelkedett a kultúra. Felvetődik a kérdés és pedig teljes joggal: nem az lett volna az első teendő, hogy az ilyen ázsiai állapotokon segítsenek először az illetékesek, azután lehet az iskolák szünidejéről elmélkedni? Mert ha ezzel kezdődik, teljesen jogos a gyanú, hogy ezt az első lépést nem fogja második követni. így szétkergetjük gyermekeinket, de nem adjuk meg nyaralóinknak a kényelmet s ami fő, középosztályunknak — pedig erről lehet csak szó, ha magyar fürdőkről gondoskodunk — a megfelelő anyagi erőt a nyaralásra. Igen szomorú, hogy nálunk mindenben az iskola szenved csupán rövidséget. Ne mondja senki, hogy ez a tanárember rövidlátása, mert nem az, hanem a jövendő nemzedék kultúrszinvonalán aggódó, minél szebb ifjú nemzedék fölnevelésére törekvő pedagógus kiáltó szava ez, mely — félő — elhangzik a pusztában. B. D. 4. Tanársors. Az 1927. évi állami költségvetés várakozás ellenére nem hozott semmit a középiskolai tanárságnak. Még csak a helyettes tanárok szégyenletes helyzetét sem orvosolta. Elvett korpótlékunk visszaadásáról szó sem esett. Nehéz elhinni. De igy van. Várhatunk-e, remélhetünk-e még sorsjavulást? Ki tudná megmondani? De azért mi csak haladjunk tovább „rendeltetésünk pályafutásain.“ Őrizzük, gondozzuk a magyar jövendő palántáit a lehetőség végső határáig. De ha eljutunk a lehetőség határáig, ha kifogy a lelki erőnk ? Nem a mi szégyenünk lesz. Mi megtesszük kötelességünket. Sok mártírja volt már a magyarsorsnak; legyen velünk még több. B. K.
