Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-02-24 / 8. szám

tívrimokra való tekintet nélkül is nagyon jol esett és nagyon sokat mondott — valláskülönbség nélkül — minden igaz, becsületes magyar keresztyén ember szívének. A katholikus időszaki sajtó hangárnyalatainak alaposabb ismerői bizonyosan azt is jóleső érzéssel állapították meg, hogy a jubileum főidőpontjáig (okt. 31). sőt egy darabig azon túl is, még az ezidőszerint legintranszigensebb balszárny, a jezsuiták „Magyar Kultúra"-ja is megtette a legtöbbet és legnagyobbat, a mi tőle e tekintetben telhetett: t. i. — hallgatott. Azonban „nemo ultra posse tenetur". Azonban azt már a Magyar Kultúra sem állhatta meg, hogy ha utólagosan s részben úgy-ahogy letompított éllel is, de mindenesetre még a jubiláris év folyamán szóhoz ne juttassa a protestantizmussal és a magyar protestánsokkal szemben elfoglalt közismert álláspontját. Nov. 20-iki és decz. 5-iki számaiban két legöregebb csatárja segítségével gondja volt rá, hogy az amúgy is keservesen megszakgatott magyar lélekben ne legyenek zavartalanok ennek az ünnepi hangulatnak utánrezgései se. Mi hálásak vagyunk a M. K. iránt, hogy ezzel a két tanulságos, sőt épületes czikkel mintegy mértéket enged vennünk képzeletileg arról a nagyarányú ünneprontásról, a melyre, a neki állandóan rendelkezésére álló lelkiismereti nyugalommal és erkölcsi bátorsággal, ad majorem Dei glóriám képes lett volna 1917 okt. 31-én, ha egyszer istenigazában akarja vala. Szép tőle, akármi is volt az oka, hogy nem akarta. De ez az őszintén hálás elismerésünk nem gátolhat meg bennünket abban, hogy ezt az utólagos ünneprontását a nyilvánosság előtt szóvá ne tegyük s annak erkölcsi és tudományos értékére — lapunk szűk korlátaihoz szabott terjedelemben — rá ne világítsunk. I. A nov. 20-iki számban „Pro Memória'1

czímmel vezető helyen olvasható egy tanulmány dr. Platz Boniíacztól, a ki eddig tudtunkkal túlnyomókig természettudományos apologétikával foglalkozott, katholikus szempontból ítélve nem is sikertelenül, most azonban hitvédő buzgalmától átragadtatta magát a história mezejére, a hoí pedig szemlátomást nincs otthon. Czikkének alczímben is jelzett tárgya: „néhány adat az egyház kultúrhivatásához". E néhány adattal az érdemes tanférfiú azt a „sokszor ismételt s minden kínálkozó alkalommal szóban és írásban hirdetett tételt" akarja megdönteni, „hogy a szellemi világosság, a tudományok fellendülése, a kultu* rális haladás a protestántizmusból áradt ki az egész emberiségre" (961. 1.). E végből adatokat idéz a középkori katholicziznms hatalmas műveltségteremtő munkájának megvilágítására s aztán, mintegy ellenkép gyanánt oly tényeket sorakoztat föl, a melyekből az tűnik ki, hogy a lelkiismeret és a gondolkodás szabadsága, modern kultúránk e nagy, alapvető java ellen a protestantizmus is akkora, sőt még különb vétkeket is követett el fennállása négy százada alatt, mint a pápai egyház. A czikknek ebben a kettős alaptendencziájában nem igen van egyéb hiba, mint az, hogy Platz nyitott kaput dönget vele. A komoly és értékes protestáns gondolkozás és irodalom sem idehaza, sem a külföldön nincs már, még pedig meglehetősen régóta nincs azon az állásponton, a melyről a katholikus középkor mindenestől fogva „sötétnek", a protestántizmus pedig minden fenntartás és külonböztetés nélkül a kultúra és a szellemi szabadság egyetlen úttörőjének és fáklyavivőjének tűnik föl. A tanult protestánsokat egy elfogulatlan és egyre növekvő arányú történelmi vizsgálódás eredményei meggyőzték s egyre jobban meggyőzik arról, hogy a történelemben erőszakos előre- vagy visszaugrások nincsenek, csak fejlődés van, ilyen fejlődés szülötte volt a protestántizmus is s mint ilyen, történelme kezdő s későbbi stádiumaiban egyként a legtermészetesebben és a legszorosabban függ össze a katholikus keresztyén szellem alkotásaival, erőivel és emlékeivel, jó és rossz oldalaival. E fejlődéstörténeti állásponton a protestántizmus a katholiczizmusnak mind megértőbb, mind elfogulatlanabb, mind szeretetteljesebb értékelésére jut el, — kell, hogy eljusson — s egyben mindinkább megtanulja ugyanazzal az elfogulatlansággal nézni és bírálni a saját múltját is. Nem tudhatjuk, honnan meríti Platz a mai protestáns gondolkozásról való értesüléseit, azt azonban nehezen hisszük, hogy bármely, a szellemi vezetésre csak valamennyire is jogczímet formálható hazai vagy külföldi protestáns irodalmi orgánumban is meg ne tudná találni ennek az utóbbi, történelmileg egyedül 'elfogadható felfogásnak -a tükröződését, ha egy kissé alaposabban utána néz. Egy-egy kései visszhangja a XVI. és XVII. századok abszolút ellentétekkel dolgozó polémiáinak manapság is el-elrikkan ugyan még itt-ott, de ebből az egészre vonni következtetést ép oly igazságtalanság volna, mint hogyha mi a nagymennyiségű inferiorisabb katholikus irodalomnak (sajnos, olykor a M. K.-nak is) egyes elszó-# lásaiból akarnók megalkotni magunknak a mai magyar katholiczizmus szellemi képét. Ennyit a czikk általános irányáról és gondolati értékéről. Be is érnők ennyivel és nem törődnénk vele, milyen indulat sugalmazta Platznak a reformácziójubileum utóhangjaként ezt a helytelen tájékozású, de hang és modor tekintetében még eléggé lojális látszatú czikkét, hogyha egy pár „adat"-a nem helyezné a szerző tudományos megbízhatóságát s, félünk, még jóhiszeműségét is erősen meglepő világításba. „Húsz János 1418-ban (sic !), Giordauo Bruno 1600-ban valóban máglyahalállal pusztultak el. Az ítélet azonban rendes törvényszéki eljárásnak volt következménye ; a bíróság azon kor fölfogása és jogi elvei alapján őket mint lázítókat ítélte halálra. A katholikus egyháznak, mint ilyennek, ez ítéletekhez semmi köze. Egészen másként járt el Kálvin János. Bírói eljárás nélkül, abszolút hatalmi szóval ítélte máylyahalálra Szervetust s ugyanilyen eljárással Gentilist lefejeztette, mivel hitbeli törvényeinek nem engedelmeskedtek. Erről azonban nem beszél senki r (964. 1.)