Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-02-17 / 7. szám

egy aztán speczifikusan keresztyén világot. Az imádság átvezet Jézus személyéhez, tanításához, halálához s a húsvéti sír mellől belelátunk a történelem nagy távlataiba, tévedéseibe, ujjongó megtalálásaiba s lassan ott jár a katechumén a wittembergi várkapu előtt s talán így természetesnek fogja találni a reformáczió friss történeti levegőjét. Csak ezekután próbálunk rátérni a polémikus részre, itt lehet és jó a dogmatikus disztinkczióknak helyet adni. A vége pedig a tanításnak a mai egyházi berendezkedésről s benne az egyháztag kötelességeiről szólt, melyek olyan szent ós nagy kötelességek, hogy jogok is egyúttal. Ezt a kis tantervet nemcsak azért említem itt föl. mert, úgy látszik, a gyakorlatban elég jól bevált, hanem mert némi tiltakozás akarna lenni azok ellen a tanítások ellen, melyek a különbségek éles hangsúlyozásával kezdik s inkább kritikai, semmint építő módon viszik át az egyház új tagját a kálvinista egyházakról való ama „modern" nézőpontba, mely szerint az a szabadságnak, liberalizmusnak olyan kincsesháza, melynek nincsenek kincsei, tárgytalan hit és dogma nélküli vallás. Az is igaz azonban, hogy a katekhizinust tanuló áttérő a dogmák merev holt tartályai között téved el. Épen azért kell vele megjáratni a dogmák fejlődésének és megmerevedésének természetes útját; s a mint azok a dogmák, azok a hideg formák előbb izzó, forró vallásos átélések voltak, úgy az áttérő lelkébe is próbáljunk valami vallásos élményt, egyszóval hitet teremteni s ha egyszer ez megolvad a lelkében : könnyen beleönthetjük azt dogmatikai formulákba. Mindezek után legyen szabad néhány pontban Öszszefoglalni e szerény néhány szó tanulságait. 1. Kívánatos, hogy az egyház nagyobb súlyt helyezzen .az áttérések kérdésére az eddiginél. 2. Kívánatos, hogy az áttérők előkészítése ne ötletszerűen, vagy épen sehogyan se történjék, hanem hivatalosan rendelkezzék az egyház az áttérések módozatairól és mikéntjéről, az előkészítő oktatásról. 3. Kívánatos és sürgős egy specziálisan áttérők számára készített káté (vezérfonal) kiadása ; legyen ennek ép oly hivatalos jellege és kötelező ereje, mint a vallástani könyveknek. 4. Kívánatos az áttérések liturgiájának megállapítása s ebbe feltétlenül beveendő egy fogadástétel, hitvallás, melyet az áttérőnek a keresztszülők jelenlétében és tanúskodása mellett kellessék letenni. . . . Egy zsidó theologus azt mondotta, hogy az ó-szövetségből az újba átlépő zsidó mindig csak egy fehér lap marad az ó- és újszövetség között. Úgy látszik, a magyar kálvinista Sión áttérési előkészítésére gondolt. Kívánatos, szükséges és fontos, hogy meg tudjuk ragadni ezeket a fontos alkalmakat s tele tudjuk írni, evangéliummá tudjuk tenni ezeket a fehér lapokat. Mert ha egyszer elmulasztottuk az önként kínálkozó alkalmat, bizony ezek a lapok, ezek az üres lelkek, ezek a fehér, kínálkozó lelkek nem sokáig maradnak sem üresen, sem pedig fehéren. Muraközi) Gyula. A REFORMÁCZIÓ NEMZETKÖZI EMLÉKMŰVE GENFBEN. A genliek Kálvin János születésének négyszázados évfordulóját az",al óhajtották különösen nevezetessé tenni, hogy hazájuk s a többi nemzet protestánsainak áldozatkész hozzájárulásával hatalmas emlékművet emelnek a reformációnak. Az emlékmű, melynek alapját a jubileum évében, 1909-ben rakták le, tavaly elkészült s egyidejűleg megjelent hivatalos és illusztrált ismertetése is. Létesítéséhez megfelelő arányban hozzájárulnak a magyar reformátusok is, a kiknek múltját Bocskay szobra s a kassai országgyűlést* ábrázoló dombormű képviseli az emlékművön. Közvetlenül érdekel tehát bennünket, hogy milyen ez az emlékmű, a melyet a mi korunk emelt a nagy reformátoroknak s a reformáczió világtörténeti nagy tényének Genf városában. Az ilyen kolosszális méretű emlékművek felállítása művészi szempontból mindig fölöttébb problematikus. Sőt nem is problematikus: lehetetlen. Oka ennek ép olyan egyszerű, mint a milyen kevéssé tudott manapság. Már a szabadban fölállított puszta szobor is kénytelen igénybe venni az architektúrát; több figurának, azonkívül meg még domborműveknek összekomponálása pedig egyáltalán csak architektonikus, keretben oldható meg. A föladat ezen a ponton válik problematikussá, sőt lehetetlenné : honnan vegye a szobor az architektúrát ? Minden korban, a mikor volt monumentális szobrászat, volt architektúra is, sőt csak általa volt. Ma nincs vagy legalább is nem alkalmas még az új architektúra arra, hogy monumentális emlékművek keretévé váljék — még a kívánság setn támadt fel benne irántuk. A monumentális emlékmű kénytelen idegen, átvett formákkal operálni, eklektikus módon — s ezzel bevallja önön lehetetlenségét. Ennek a lehetetlenségnek még sok és más oka van, részben esztétikai, részben társadalomtörténeti, itt nem lehet sorra venni őket. De még eddig minden kísérlet, a mely e lehetetlenség leküzdésére vállalkozott — a természeti vagy logikai törvényeknél semmivel kevésbbé érvényes törvényekről van itt szó — kudarcczal végződött. A mi Erzsébet-szoborpályázatunk csak egy a sok között. Nos, a fenti megrendelők, úgy látszik, bírtak enn'ek a sejtelmével. A mi különös dicséretükre válik, ha historikus létükre (mert nyilván övék volt a döntő szó) ilyen érzékkel bírtak az esztétikailag lehetetlennek megérzése iránt, ha pedig műértők vagy épen művészek is voltak köztük — annál inkább. Történelmi emlékművet óhajtottak, a mely lehető híven illusztrálja a historikus által pontosan előírt eseményeket és szereplőket. „A történelem megszólaltatására hivatva (appellés á fairé parler l'Iiistoire), a szobrászoknak mód adatott arra, hogy a lehető legpontosabban tehessék meg" — mondja a hivatalos kalauz. Kétségtelen tehát, hogy ezt szabták a szobrászok elé: történelem és pontosság. Természetes, hogy az ilyen megkötés alapján igazi műalkotás nem jöhet