Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-02-17 / 7. szám

létre. Igazi művész, a ki szabadon akar alkotni, ennyire megkötött kézzel nem is Vállalkozik a feladatra. Ha pedig vállalkozik, valami olyat csinál, a mi egészen más, mint a mit a historikusok álmodnak: valami szép szobrot, a mi esetleg szimbolizál valamit, de nem illusztrál históriát. A genfiek azonban éltek a gyanúperrel, hogy ilyen igazi művész nem fog akadni, ha pedig akadna, sem küzdhetné le a fent jelzett lehetetlenséget. Marad tehát a második eset: hogy a szobrász minden áron műalkotást akar csinálni a műemlékből, de mivel az megoldhatatlan, lesz belőle történelmi arczképcsarnok; olyanféle, mint a mi millenáris emlékünk. Ha tehát így is, úgy is az lesz belőle, ne legyen ázzá a rosszul sikerülés révén, kényszeredetten, ne úgy, hogy más, hogy művészet akart lenni s mégis csak történelmi illusztráczió sült ki belőle — legyen akkor mindjárt, egyenesen, nyíltan és őszintén történelmi illusztráczió és ne akarjon semmi másnak látszani. Ezt a lehetőséget választották a genflek s ez még nagyobb dicséretükre válik, mert le tudták vonni a következményt a sejtelmükből. Hogy ez csakugyan Kálvin szellemében való megoldás-e, a mint ők vélik ós állítják, más kérdés, de hogy az egyetlen megoldás volt a számukra, ha már egyszer emlékművet akartak állítani, az kétségtelen. Annak kell tehát vennünk ezt az emlékművet, a minek szánták. Esztétikai ítélettel ne közeledjünk hozzá, mert nem esztétikai kategóriák hozták létre. Természetesen, az ítélet felfüggesztése is ítélet, a mikor emlékműről van szó, a mely elvégre mégis csak műalkotás. De úgy vagyunk ma, hogy a mikor az emlékműnek két lehetetlenség között kell választania: a között, hogy igazi műalkotás legyen, de azzá nem lehet és~a között, hogy ne legyen műalkotás, akkor ez utóbbi — noha szintén lehetetlen — mégis elfogadhatóbb és tiszteletreméltóbb, mert a képességek ismeretéről, fegyelemről, lemondásról tesz tanúságot ós nem hoz létre szörnyűségeket. Ez a józan önismeret és fegyelem szólal meg a fenti emlékművön s ebben már csakugyan van valami a kálvinista szellemből, ha nem egyenesen a Kálvin kompromisszumokat nem ismerő, keményen formáló logikus szelleme is az. Tehát: hosszú fal előtt, mely Genfnek történelmi nevezetességű és Kálvin nevével vonatkozásban álló várfáltöredékeihez kapcsolódik, állanak a reformáczió nagy apostolai és pártfogói, középen egymás mellett négyen, Farel, Kálvin, Béza és Knox. A négy reformátor központi csoportjától jobbra (a nézőtől balra): 1. a svájczi reformáczió emléke: a reform prédikáltatik Genf népének a berni küldöttek jelenlétében 1554 február 22 én; mellette Coligny szobra; 2. franczia emlék : IV. Henrik franczia király aláírja a nantesi ediktumot 1598 április 13-án; mellette nassaui Vilmos, Oránia 'heBczegének szobra; 3. holland emlék: a németalföldi szövetségi tanács kimondja az egyesült tartományok függetlenségét Hágában 1581 július 26-án: mellette Frigyes Vilmos nagy választó szobra; 4. német emlék: a brandenburgi választó, Poroszország herczege befogadja országába a nantesi ediktum visszavonása után menekült francziákat. A központi csoporttól balra (a nézőtől jobbra): 5. skót emlék : John Knox az edinburghi St. Giles-templomban prédikálja a reformot Stuart Mária udvara előtt; mellette Roger Williams szobra; 6. amerikai emlék: a zarándok atyák megalapítják az első gyarmatot Új-Angliában, mellette Cromwell szobra; 7. angol emlék: a felső- és az alsóház képviselői bemutatják Vilmosnak és Máriának az angolok jogáról szóló deklarácziót; mellette Bocskay szobra; 8. magyar emlék: Bocskay István a kassai országgyűlésen bemutatja a bécsi béke pontjait. Már maga az, hogy háttérül puszta falat választottak, mutatja, hogy az emlékmű alkotói eleve lemondtak a szobroknak és doniborműveknek architektonikus összekomponálásával. Fal még nem architektúra és nem lehet vele ilyen különböző szobrászi elemeket egységbe foglalni. De — és itt a fegyelem és lemondás — a fal kiterített lap, jó arra, hogy reá történelmet írjanak, betűvel vagy alakokkal, számokkal vagy jelenetekkel. És az történik itt. Az egyes feliratok és jelenetek bővebb ismertetését mellőzzük: a feliratok a reformáczió fent közölt eseményeit mondják el, a domborművű jelenetek pedig csak arra nézve bírhatnak érdekkel, a ki eredetiben vagy képben látja őket. A magyar reformácziót, mint már említettük, Bocskay alakja (Landowsky műve) képviseli, kissé teátrális pózban, a mi annál szembeötlőbb, mert a többi kilencz alak mind mozdulatlanul mered maga elé; és a kassai diétát ábrázoló dombormű, melyen Bocskay a bécsi béke okmányát terjeszti elő a kivont kardokkal üdvözlő nemesek s a karját lelkesen lóbáló polgárság között (Bouchard műve). Az esztétikai ítéletet itt is tegyük félre, érjük be azzal, amit kapunk, az illusztráczióval, a mely a hivatalos kalauz szerint a „lehető legpontosabb". Ha igaz, akkor rendben van a dolog. <. Azonban — a fal csakugyan kitiinő tábla a történetírás számára, mégis, a mikor Genfben alakokkal írnak történelmet, olyan térre mennek át, a melyen az arczképek hűsége nem elég a történelmi igazság kifejezésére. A művészetről való lemondás a puszta történelem kedvéért, a műemlék, a mely nem akar művészi alkotás lenni — itt bosszulja meg magát legelőször. Az arczképek lehet, hogy hívek, de az alakok, a melyek nem akarnak művésziek lenni, történelmileg sem lehetnek igazak : a négy reformátor a középen, négy annyira különböző karakter és annyira különböző sorsú egyéniség, mégis mind egyforma pózban áll előttünk, négy függőleges vonal, megkötötten, mereven, odaállítva a fal elé, mint négy mártír a vesztőhelyen pedig ezek az emberek épen nem a csendes megadásnak és megnyugvásnak, hanem a világot felforgató akaratnak és cselekvésnek emberei voltak. Ha a feliratok nem jeleznék, nem gondolnók, hogy az akczió legnagyobb hősei közül, a kiket az újkor látott, valók ezek a kontemplatív anachoreták, a kiket inkább tudunk elképzelni a tébai sivatagnak valamelyik kolostorában, mint a történelem küzdő porondján. Hiába, így áll a dolog: vagy művészet és rajta keresztül esetleg