Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-12-22 / 50-52. szám

hatás a mával nem ér véget: mint élő erő gyarapítani, alkotni fog mindaddig, míg a reformációban megtisztult keresztyénség nagy eszméit az emberiség meg nem közelíti, amennyire egyáltalában megközelítheti, míg a megtisztult keresztyénség erkölcsi életének áldásai: a szó nemes értelmében vett szabadság, egyenlőség elvei valóra nem válnak, közkincsekké nem lesznek. A7

ilágos, hogy az eszmény, amelynek a keresztyénség a-foglalatja, magas; megközelítése az esztendők százait foglalja magában, mert nemünk törvénye, hogy csak lassan, ellenkei&ésekkel, akadályokkal küzdve, sokszor a kiontott vérnek özönén át tud emelkedni az eszmény felé. Ez az emelkedés nagy munkába kerül, a vetés temérdek, az aratás vékony, néha visszaesések is állanak be, de mindez mit sem változtat a tényen, mert vannak ismét termékeny idők, amidőn örvendező hit, bízó remény tör elő a szívekből, amikor megsokasodván az erők, a lendület nagyobb arányokat ölt. E folyamat a maga hatásában az élet minden fontosabb megnyilatkozására sokkal kiterjedtebb, semhogy av

zt szavakba foglalhatnék, jóformán összeesik a vezető nemzetek újabbkori művelődéstörténelméveh Akármennyi az ellentét, a homály és zavarj ami a tisztánlátást akadályozza,, a végén azt látjuk, hogy a franciák forradalmán, a nagy világháborún túl, felekezeti, faji különbségekre való tekintet nélkül győz áz eszme N

s az ember megújhodott erővel újra halad az ideáig a. jobb felé, melynek örök elvei a megtisztult keresztyénségben vannak lefektetve. Annak akaratából, aki kezében tartja az emberi történetek kerekeit és tengelyét. Azok, akiket a Gondviselés az ő munkájába beállít, beírják nevüket a történelembe s még elesve is, porba hullva is az ő dicsőségüknek egy sugarát hordozzák homlokukon. Az évforduló alkalmával méltán esik tekintetünk ti zürichi papra, az Istennek emez eszközére, aki tanított, oszlatta a sötétséget, felemelte a zászlót, akinek tudománya idők folyamán a köztudatba ment át, közkincse lett a protestáns, jóformán az egész művelt keresztyén világnak. Nekünk magyaroknak viszonyaink között ínég más okunk is van arra, hogy ma az egykori zürichi papra vessük tekintetünket. Hullámok ostromolnak bennünket, reánk nehezedett a sors keze, a gond és jövőnk felett való aggodalom. Prédikálására, példájára nagyobb szükségünk van, mint valaha. Ügy áll előttünk bibliájára és kardjára támaszkodva, bátor szívvel tekintve az égre fel, mint a Gondviselőbe vetett bizalomnak a megtestesítése. És nekünk erre a hitből merített bizalomra fölöttébb nagy szükségünk van. Fölöttébb nagy szükségünk van tanítására, mely ereje századok folyamán sem fogyatkozott meg: ha a szenvedések megsokasodtak rajtatok, a bízó türelem és reménység legyen a ti oltalmatok, in siientio et spe erit fortitudo vestra, „Mert (így tanít) keresztyénnek lenni annyit tesz, mint nagy dolgokért bátran küzdeni, vidám, lélekkel viselni el mindent, tanáccsal és cselekedettel a nép barátjának lenni, rövidre íogva mindenkivel szemben, minden dologban okosan jó szívvel eljárni, állhatatosnak és erősnek lenni, mint olyannak, aki nem az embereknek tetszésére vágyakozik, hanem annak, aki az emberek fölött áll." Példátlanul nehéz viszonyok között az önzés és kislelkűség közepette haladt; egyedüli vezetője a filosofia christiana egyszerű igazsága, amelynek útmutatása mellett megtalálta az igaz ösvényt, ezen haladt visszafordulást nem ismerő bátorsággal mindhalálig, egészen a kappelni ütközetig; kiontott vére újra megszentelte azokat az igéket, amelyeket az idők teljességében a Legnagyobb hirdetett a földön. Róma embereinek (egy-egy VI. Sándor pápának) nagy pogány bűneit megfelelő keresztyén erényekkel kellett ellensúlyozni, hogy a szennyes árvíz mindent 'el ne borítson a felülről vett példa nyomán." Krisztusnak kellett diadalmaskodnia. Éppen abban nyilatkozik meg a keresztyénség isteni ereje, hogy akkor, amidőn arra a legnagyobb szükség vala, „amikor sírt a föld, elerőtlenül mindenki, alá azon lakott" (Ef. 4. 3.) férfiak teremtek „kikre nem volt méltó e világ" (Zsid. 11. 28.) akik rámutattak Arra, aki a lelkek útja. Nem magukat produkálták, neai szisztémákat, amelyek talán kápráztatnak, de bizonyosan elmúlnak, hanem azt a keresztyén bölcsességet, amely megnyugtat, boldogít egyeseket és nemzeteket. Zwingli Ulrik e küldöttek közül való, azok közül való, kiket providentialis embereknek nevezünk, aki küldetésében a szív alázatosságával, engedelmességével és hűségével járt el mind halálig s azok közül való, akikről a próféta, szól, mondván: „Nem les zen egy is közülök elfáradott, sem pedig fáradság miatt tántorgó, nem szunnyad, sem aluszik, az ő derekának öve meg nem oldódik, sem pedig saruja kötele el nem szakad". (Es. 5. 27.) Ebben a hűségben "van Zwingli Ulrik jelentősége, munkájának elvégzésébe, amellyel forró lelket öntött az elalélt emberekbe. Földi pályájában mintegy tükörben látja az ember, minő szerepe van az örök értékekért lángoló lelkesedésnek, mely fájdalmas áldozatok között ég. Az évfordulón, midőn a zürichi pap felé fordul tekintetünk s midőn az elmúlt idők eme nagy emberének gondolataival és példájával enyhítgetjük lelkünk szomjúságát és szomorúságát, hadd ragyogja be bízó hit a sziveket mindenütt, ahol reá gondolnak., hadd ragyogja be lelkünket a bízó hit, hadd hirdesse szánk az igazságot, hogy nem halt meg az, aki milliókra költi élte dús kincsét, ámbár napja múl „az igazság hősén diadalt pokol kapui nem vesznek soha," Vitkóczy. J-épjünk be mindannyian * a Református Sajtóegyesületbe!