Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-11-24 / 47. szám

hatja fönn . . . Erősen meg vagyok győződve, hogy a vallásnak az állam általi minden támogatása, mely a vallás elveinek tiszteletén túl terjed, csak gyöngíti azon befolyást, melyet a vallás az emberek kedélyére gyakorol." Luther mondotta e szavakat: „Krisztus akarja, hogy egyháza szabad legyen." Ha semmi baj nem lett volna is az egyházban, a megváltozott viszonyok maguk is új reformációra kényszerítenének bennünket. Pedig egyházi lapjaink régóta panaszokkal vannak tele. Ma ki merné tagadni, hogy toldozással-foltozással semmire sem megyünk!? Egyházi közéletünk ütőerén csak kevesek tartották rajta a kezüket. A diagnózis mindig betegséget emlegetett. Itt a gyógyítás, itt a gyógyulás ideje! JNe mondjátok a régi nótát: „hej, ráérünü arra még!" Csak már is későn ne legyen. ÍN em akarunk kritikusok lenni, amikor pozitív munkára hívnak bennünket. Kritizálni azok is tudnak, akik semmit sem cselekedtek. Mindenkinek mindent megbocsátunk, csak egész szívvel álljon a sereggyűjtés napján közénk! A progranimpontokra ezt mondjuk: mind szükséges, valamennyi égető kinövést, vagy hiányt gyógyít, pótol. Ez a legminimálisabb programúi, amivel elindulhatunk a jövendő meghódítására. A jövendőnk nem lehet kevésbbé dicsőséges, mint a múlt vala. Igazán szabad, demokratikus, szociális népegyház, tiéd a jövendő! líánk Köszöntöttek az" ádventi napok, Ilyen ádventje aligha volt még a magyar református Sionank! Amíg készítjük egyházunk jövőjét, újjá lesz minden: újuljon meg szivünk is, hivő szivünk, Istenbe vetett bizodalmunk, a hitvallásunkba vetett reménységünk. „Eljő a Krisztus, nem késik sokáig!" „Lesz meg dicsőob jövőnk nekünk!" Krisztus, az örök, eszményi fejedelme mi hitünknek, nagy dicsőséggel közéig. Nem érzitek? Nem látjátok? Győzedelmi menetét készítik azok is, akik gondoltak az ő elméjökben ellene gonoszt, akik ellenségei voltak. Meg, ne szégyenüljünk az „eljövetelkor", adventi napok múltával. Meg ne szégyenüljünk mi, akik nevét unosuntalan ajkunkon hordoztuk és népünk, amelyik- eddig csak szájával tisztelte, de szive távol vala 0 tőle. Hisszük, hogy ha az adventi napokban kint és bent mindeneket megújítunk eképpén: református anyaszentegyházunk alkalmasabb eszköze lesz annak, aki a Eő, tökéletesebb manifesztálója lesz az Isten dicsőségének. Híveink nagy többsége íöldmiveiő, kisgazda. A*z adventi napokban „tűz mellé, házba szorulnak", sok alkalom van a velők való szólásra. Szóljátok, beszéljétek, magyarázzátok meg nekik ti hív pásztorok az Orsz. Ref. Tanács programmját. Készítsétek elő az ő leiköket is a nagy változásra. Minden rendű és rangú református atyafiak, presbytériumok, egyházak, egyesületek, kicsinyek és nagyok, férfiak és nők, külső és belső elöljárók jelentsétek azonnal csatlakozástokat az Or&z. Ref. Tanácsnak! (Budapest. IX., Ráday-u. 28. sz.) Népegyház akarunk lenni, egyházunk jövendője a ti szivetekben, a ti kezetekben van. Jertek, ismerkedjünk! Jertek, gyülekezzünk! Jertek egy szívvel-lélekkel! Testvéri szerető szivek, várunk beúneteket. Mindnyájan egyformán kedvesek és drágák vagytok, hisz magyarok és reformátusok vagytok! Advent van! Az Ür már elindult fáténk! Már úton van, jön. Jaj, készületlenül ne találja a nyájat és a pásztorokat. Egy csapat — a bátrak, a vezetők -— már elindult az Ürielé, szegekkel átvert szent kezéből átveszi az általa készített, általunk megértett: jövendőt. Ó boldog találkozás! Ki nem akarna ott lenni? Ádvent van! Soha még ilyen fehér karácsonyt nem vártunk! Ádventkor^előre az Isten dicsőségére! / Marjay Károly. A nagy fordulat és egyházunk jövője. A nagy fordulat, mely nemzeti életünknek új irányt adott, nyilvánvalóvá tette reánk nézve is, amit már régebben éreztünk, de amit rideg konzervativizmussal önmagunk előtt is titkolni akartunk, hogy egyházi berendezkedésünk tökéletesen lejárta magát. Bürokratikus, aktáskodásba merült, élettelen egyházszervezetünket a nagy események adabszurdum juttatták, hogy végre mi is belássuk az újjászarvezkedés szükségességét. A közegyházi hatalom állami segédkezés mellett is csődöt mondott. Régi — sok helyen elavult — jogokra (díjlevelekre) hivatkozó papságunk tehetetlenül tekint' a jövendőbe, mert amit az élet elavultnak bizonyít, annak semmiféle emberi hatalom nem adhat életet s a segítségül használt egyházmegyei, kerületi konv.enti határozatok, birói Ítéletek érdektelen papirfongyokká lettek,, mert a lelkész, a palástos végrehajtó nincs többé abban a helyzetben, hogy különben is megsanyargatott gyülekezetével jobb belátása ellenére szembehelyezkedjék. Hivatkozom a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" 21-iki számában megjelent fejtegetéseimre. Nyilván látható, hogy presbitériumaink több száz egyházunkban nyíltan vagy amerikázással — a gyűlésektől való tüntető távolmaradással — megtagadták a felsőbb hatósági intézkedések végrehajtását; nincs tehát más mód, mint hogy a magukra hagyott lelkipásztorok is letegyék palástos adóvégrehajtói szerepüket. A magam részéről itt a nyilvánosság előtt teljes komolysággal, a következmények súlyának meggondolásával kijelentem, hogy én soha többé gyülekezetem adóvégrehajtója nem leszek, s amennyiben felsőbb egyházi hatóságom e lelkészhez méltatlan teendő alól fel nem old, kész vagyok állásomról lemondani, sőt palástomat is letenni. Méltóztassanak elgondolni: milyen Kálváriát kellett megjárnom, hogy én, a hagyományos papi család tagja, meggyőződéses lelkipásztor, idejutottam. És százával vannak immár tűrhetetlen helyzetemnek osztályosai. A gyökeres intézkedésnek, új egyházi életünk megalapozásának a legsürgősebben meg kell történni. Irány