Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1918-10-13 / 40-41. szám
Elég* nem szép és kétségtelenül „szűkebb felekezeti célzat" jele, ka a kiadó ref. intézet az Evangélikus Őrálló szerkesztőségét egy tiszteletpéldánnyal meg nem becsülte. De azért nem hiszem, hogy ez az eljárás kellőleg indokolhatná az Őrálló (e) jegyű cikkírójának és az e cikket minden megjegyzés nélkül közreadó szerkesztőnek a könyvvel szemben tanúsított erősen illoyális magatartását. E magatartás, meggyőződésem szerint, nem- szolgál igazi, komoly, becsületes lutheránus érdekeket. Még kevésbbé szolgálja azután azokat a cikk boldogabbik vége. Ezt már nemcsak fejcsóválással, de egyenesen orcám pirulásával — és pedig az én hőn szeretett Lutherániám becsülete miatti pirulásával — olvasám. Mert legyen az a cikkíró bármily kevéssé szaktkeologus (aminthogy, sajnos, magam sem vagyok az) és legyen a saját egyháza hitvallásának bármily törhetetlen híve (aminthogy magam is az vagyok) — olyan hallatlan tájékozatlanságra valló nyilatkozatokkal nem a kálvinista álláspontot erőtleníti meg, hanem csak a maga reputációját (ha ugyan van neki) és az egyhazáét — ami, hála Istennek, van, tudományos theologiai téren is van, tehát semmiféle (e) uraknak nem szabad azt könnyelműen ely játszani. Avagy ne álljon a theologiai tanulmányait becsülettel elvégzett lutheránus papi ember hajaszála is égnek, amikor aféléket olvas komolyan számbavétetni akaró, papok, tanárok, doktorok szerkesztette lutheránus egyházi lapban: hogy Kálvin predestinációja (még csak nem is predestináció-tana!) az ő „magán theologiai nézeteként" maradt fel; v hogy a dyotheletismus az őskeresztyén egyházi christologia tanítása és hogy az Isten akaratának kettős — titkos és kijelentett- formában való — jelentkezése erre a dyotheléfcismusra meg a scholastikusok dupla igazságára emlékeztet!! Nagyon megtisztelné e szemenszedett furcsaságokat (önmagát pedig egy cseppet sem) az, aki részletes cáfolatukra vállalkoznék. Én sem teszem. De azt mégsem hallgathatom el, hogy mint lutheránust mennyire felháborít, hogy (e) úrnak, — aki pedig a lutheránus theologiai és hitvallási öntudat magas lováról látszik diskurálni — úgy látszik, sejtelme sincs róla, hogy az Isten kettős akaratérvényesüléséről szóló tanítás, melyet ő Kálvin „magán theologiai nézetéből" származtat le Sebestyénnél és amelynek ő középkori és „öskeresztyén" paralleleket keres (amiket egyébiránt találhatott volna is, de persze nem ott, ahol ő véli) — Luther leghatalmasabb theologiai iratának, a „De servo arbitrio'-nak szolgál egyik gondolati alapkövéül!! Öreg, bölcs „Formula Concordiae'-nket már csak nem gyanúsíthatni kálvinizmussal. De a nagytudományú (e), úgy látszik, sohasem olvasta el a Eormula Concor-. diae Pars I. Cap. XI. Articulus X.-át, amely (az 1598-iki szép magyar fordítás szerint) azt mondja, hogy: „akkik azért Istennek kijelentett akarattyárúl tudakoznak és oly rendet követnek, akkit szent Pál is az Rómabeliekhöz írt levelében követött (ki az embert bűneinek ismeretire, az Krisztusban Taló hütre és az Isten parancsilatihoz való engedelmességre vezérli előbb, hogy sem mint az örök elválasztásnak titkára) azoknak az Isten elválasztásárul való tudomány üdvösséget és nagy vigasztalást szőröz." Igen tisztelt Szerkesztő úr, az igazat őszintén meghallva, én sem helyeslem azt, hogy a Protestáns Szemle mostanában arányrtaianul sokat foglalkozik Kálvinnal és a kálvinizmussal és hogy még a reformáció-jubileum alkalmából sem talált benne helyet a mi nagy Lutherünk személyének és művének igazán hozzáméltóan nagyszabású, az általánosságban túlmenő méltatása. — Egy közös protestáns organumnak, szerény nézetem szerint, nem lehet az ,a feladata, hogy a reformáció ama nagy vezéralakját emennek — a mégis csak időrendben is, prófétai nagyságban is, hősi úttörésben is elsőbbnek — a rovására emelgesse ki folytonosan. De lutheránus létemre is tudok annyira tárgyilagos lenni, hogy ennek a bajnak az okát ne annyira a Prot Szemle jelenlegi ref.szerkesztőben és munkatársainak túlnyomó ref. többségében keressem, hanem mi magunkban. Én azt hiszem, ama bizonyos „erőltetett Kuyperféle Kálvin-kultusz" siránkozó, nagyképű és impotens fölpanaszolgatása helyett egyházunkhoz és íróinkhoz sokkal méltób feladat volna éppen a Protestáns Szemle hasábjain egy komoly irodalmi és tudományos értékű Luther-kultuSzt is teremteni. Ne az fájjon nekünk, hogy a kálvinisták dolgoznak, hanem az, hogy mi magunk (legalább ebben az irányban) határozottan nem dolgozunk úgy, ahogy kellene — hanem sokszor beérjük afféle tudatlan és ízléstelen piszkolódásokkal, aminő az (e) úré. Bocsánatát kérem, igen tisztelt Szerkesztő Ür; ha szókimondásaim némely része talán Önt, vagy becses lapjának némely olvasóit is kellemetlenül érintené. A „Protestáns Egyházi és Iskolai Lapot'" nemcsak a régi szép tradiciók alapján bátorkodtam e lutheránus őszinteséggel (mert az is van!) megint soraimmal fölkeresni, hanem azért is, mert tudom, hogy e lap hasábjain — azóta is, mióta a Kálvin-SzÖvet§ég közlönye lett — még senkinek sem verték be a fejét, ha igazat szólt. Kiváló tisztelettel vagyok Luthernek egy igaz híve. Az Igehirdető ^októberi számának tartalma: Szűcs József: Az éhség. -— Erdélyi Imre: Mulandó és maradandó. — Révész János: Vérsajtó. — Dr. Tóth Lajos: Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. — Bucsai László: Készülj Istened elé!' — Duszik Lajos: A nagy vacsora. — Vincze Elek: Majdnem. — Sebestyén Endre: Munkanapok. — Előfizetési díj egész évre 24 K. Margitai: A horvát- és szlavonországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-horvát téstvérség. 393 lap. Budapest, Eggenberger-féle könyvkereskedés. Ára 15 K. Érdekes könyv került ki mostanában a sajtó alól, amely mindnyájunk figyelmére méltó. Nem lehet jó magyar az, akit ne érdekelne idegenbe szakadt testvéreink sorsa. Sajnos, nem vagyunk 100 milliós nép, amely megengedhetné magának a luxust, hogy egynegyed millió, idegenben élő testvérről könnyű szívvel lemondjon; mostani nagy vérveszteségünk pedig egyenesen utal bennünket arra, hogy féltő szeretettel tekintsünk a magyarra, bárhova vetette is a sors. A horvát-szlavonországi magyarok sorsával azonkívül nagy, országos jövőnkbe vágó kérdések függenek össze, amelyeknek hovatovább mindinkább foglalkoztatni kell a magyar közvéleményt és az intéző köröket. Ebből a könyvből sok érdekes dolgot tudunk meg, amiket eddig vagy egyáltalán nem, vagy csak homályosan ismertünk. Megtudjuk, hogy az önálló Horvátország, amelyre a horvátok oly büszkén hivatkoznak, s amelynek jogait követelik, a mai Horvátországból elenyészően