Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-10-13 / 40-41. szám

csekély részt foglalt magában. A apaá Szlavónia megyéi: Szeréin. Verőce, Pozsga, egészen 1848-ig magyarországi megy ók voltak, a magy ar országgyűlésre küldtek követeket s Szlavóniának is csak 1746ban nevezték. A mai Horvátország egyik része: Zágráb, Yarazsd, Körös megye, amely 1746-ig Szlavóniának neveztetett, a honfoglaláskor á német birodalomhoz tartozott. Szent László Í082 —83. év itelén, foglalta el a németektől (tehát néni. a horvátoktól!) s alakította át magyar vármegyékké, amelyek azonban később mindig nagyobb önállóságot, nyertek. A régi, tulajdonképpeni Horvátország az Unna• folyón túl fekvő Modrus- és Lika-Krbava megyéket, azonkívül Dalmácia északnyugati részét foglalta magában. Énnek a Horvátországnak trónja női ágon szállott a magyar királyi családra. Ha tehát a horvátok teljes önállóságot kövelelnek, legfeljebb ehhez a részhez lehet némi történelmi joguk. ' Megtudjuk e könyvből, hogy a mostani Szlavóniának lakossága a török elleni küzdelmek idejéig csaknem teljesen magyar s a régi Szlavónia is egészben magyar nemesek kezén volt, túlnyomórészt szlavón (s nem horvát) lakossággal. A horvátok a XVI. század, elején délről menekültek a török elöl ide s magukkal liozták és kiterjesztették az ő országuk nevét ezekre a szlavón megyékre is, Szerém, Verőce és Pozsega megyék területére pedig a küzdelmekben megritkult Magyarország helyére szerbek szivárogtak, ugyancsak dél felől. Ám egész a XIX. század elejéig vitézül együtt küzdött e részeknek horvát, szerb lakossága a magyarokkal, jóban-rosszban testvéreknek, érezték magükat, a magyar-horvát hazafiiság egy volt. (Lásd Zrinviéket!). Egyes álmodozók ugyan már a XVIII. században kezdték vetegetni a nagyhorvát eszmék magvát, ez azonban termékeny talajra nagyon odáig nem talált, mindaddig, míg Bécs a mindinkább növekvő magyar nemzeti érzéssel szemben jónak nem látta ütőkártyának kihasználni. A 48—49-iki idők szomorú tapasztalatai -— az osztrákok a horvátokat is becsapták — a horvát nép többségét újra magyar-horváttá tették, míg ezt a magyar-barát többséget az áldatlan magyar politikaiviszonyok (az első magyar koalíció) a hatalomból kiforgatni s a magyar-ellenes horvát-szerb koalíciót a nyakunkba hozni nem segítették. Azóta valósággal hivatalból terjesztik a magyar-ellenes érzéseket és gondolatokat. Megtudjuk e könyvből, hogy a mostani, szlavón megyék egykori magyar lakosságából csupán néhány magyar sziget maradt, — Kórógy, Szentlászló, Haraszti, ' Rétfalu — amelyeket az idegen népekbe való beolvadástól egyedül magyar vallásuk, a református vallás mentett meg. A magyar származású szlavóniai nagybirtokosok régtől fogva magyar cselédséget tartottak, mert a magyar cseléd megbízható, munkabíró és értelmes. Az „új honfoglalás", a magyaroknak tömeges letelepedése főleg a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben történt. A dolgozni nem szerető és eladósodott szerb, horvát gazda dobra ütött földjét szívesen vette meg olcsó pénzért a túlnyomórészt Dunántúlról bevándorolt, szorgalmas magyar urasági cseléd, napszámos vagy kisgazda, aki az elhanygolt földeket alapos művelés alá fogta s lassanként jobb módhoz jutott. Egyébként azonban nagyon szomorú helyzetben voltak ezek a bevándorolt magyarok. Minden tekintetben el voltak nyomva, a politikai jogoktól teljesen kizrva. A hatóságoknak, de még inkább a horvát kath. papságnak nyíltan bevallott törekvése volt, hogy elhorvátosítsák őket, amit — sajnos — sok helyen el is értek, ahol már esak a magyar nevek emlékeztetnek a magyar származásra. Épp a tizenkettedik órában kezdődött meg a horvátszlavónországi magyarok nemzeti védelme, amelyek egyik fővezére az 1904-ben megalakult Julián-egyesület. Könyvünk szerzője ennek az egyesületnek volt tanfelügyelője. Könyvében végigvezet bennünket azon a nemzetmentő munkán, amelyet az egyesület a horvát-szlavónországi magyarságnak magyar iskolákkal való ellátása terén végzett, miközben • megismertet bennünket az ottani magyarság gazdasági, vallási, kultúrális életével. A. munka kissé szétfolyó, terjengős, inkább naplószerű, de mindvégig érdekes, eleven s leköti az olvasót. Láthatjuk belőle, micsoda rengeteg akadálya volt e nemzetmentő munkának s micsoda hihetetlen küzdelmekkel, nem egyszer életveszedeleimmel jár a szlavóniai magyarság apostolainak működése, jóllehet az minden agresszivitástól ment, csupán az ottani magyarság megmentésére irányul. Nékünk, reformátusoknak azonban, mindazon elismerés mellett, amellyel a Julián-egyesületnek honmentő tevékenységéért adózunk, erős és alapos kifogásunk is van ellene, ha nem is kifejezetten, de nyilvánvalóan róm. kath. jellege miatt, Iskolái katholikus felekezeti iskolák, amire ugyan egy ostoba horvát törvény kötelezi őket, de éppen azért nem kellene a felekezeti jelleget annyira kidomborítani. Az egyesület és alkalmazottai valósággal udvarolnak a horvát kath. papságnak, amlyet pedig céljaikra soha megnyerni nem fognak, mert épp a kath. papság gyűlöli legvadabbul a magyart, amire sok-sok példa van Margitai könyvében is. Egyik plébános pl. politikai népgyűlésen egyenesen patkánymérget ajánl a magyarok elleni küzdelemre. A másik így ír egy horvát lapban: „Istenem, adj nekem egy olyan ágyút, amelylyel a Dráva partjáról valamennyi magyar fejet halomra lehessem, hogy mint a tökök, guruljanak szerteszéjjel." A hirhedt Strossmayer püspök a jankovce-i magyar küldöttségnek, amely némi jogokat kért a magyar nyelv számára a csaknem tisztára magyar plébániában s a rideg eultásításra azzal fenyegetőzött, hogy reformátusokká lesznek, ezt felelte: „Bánom is én, ha áttértek! Bár csak minden magyar reformátussá lenne, legalább valamennyi a pokol fenekére jutna." Nekünk is az lenne az óhajunk, hogy minden horvátországi magyar református lenne, mert akkor a magyarság számára soha el nem veszne. Maga Margitai állapítja meg: „A horvát- és szlavónországi ref. magyarok nemzeti érzésén az idegen befolyás egyáltalán nem volt képes rést ütni. A ref. magyarság mindenütt, mint a sok évezred viszontagságaitól megedzett és összejegecesedett gránitszikla., rendületlenül áll a maga hazafias érzésében és gondolkozásában." Annál különösebb és szomorúbb, hogy a Julián-egyesület mégis kerékkötője volt annak, hogy a horvát papságtól gyűlölt, valósággal kiátkozott kath. magyarság tömegesen lépjen át a ref. vallásba. Ahol ilyen mozgalom indult meg, pedig egy időben csaknem általánossá vált Julián-egyesület azonnal közbelpett, mint pl. Pisanicán, Nikincin, Jankövcén, Marincin, stb. Ezért joggal neheztelünk mi reá, nem csupán református, hanem tiszta magyar álláspontból kifolyólag is. Mert a Julián-egyesület egy időre megmentette ugyan a maga iskoláival a kath. magyarság nagy részét, de csupán stagnáló helyzetet teremtett, amennyiben a viszonyok változásával, iskolái elvesztével ezek a kath. magyarok mégis csak elhorvátosodnak. Egyedül a ref. vallás konzerválhatta volna minden időkre a horvát-szlavónországi testvérek magyarságát! Itt a Julián-egyesület nagy hibája, hogy a kath. felekezeti