Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-05-26 / 21. szám

zászlót, amelyet maguk a lelkipásztorok, bármily jogos érdekükről van is szó, mégis csak az önérdekhajszolás vádjának terhe mellett lobogtathatnak. A másik az, hogjr mivel a konvent méltányos egyezségre, szükség esetén bírói döntés kérésére utasította a gyülekezeteket és hivatalnokokat, méltóztassanak megfelelő úton olyan elvi döntést provokálni, amely a kívánatos egyezség megkötésére és mérvére nézve általánosságban irányt mutatna. Tudom, hogy előzetesen olyan elveket megállapítani, amelyek minden gyülekezetre kivétel nélkül alkalmazhatók, nem lehetséges, de mégis lehetne p. o. a díjlevélből származó jogokat részint maximálni, részint a minimumot megállapítani, a terményértékelés kulcsát meghatározni stb. Egyengessük evvel is minél több egyezség lehetőségének útját, hogy ne kelljen annyi lelkipásztornak gyülekezetével perbe szállani. A mult zsinat megszüntette közvetlen adószedői méltóságunkat, reméljük, a jövő zsinat megszabadít az adóvégrehajtás keserveitől; közbeesői eg csak annyit kérünk, hogy a saját megélhetésünk biztosítására ne önmagunknak kelljen adópréseknek lennünk lelki gondozás végeit reánk bízott híveinkkel szemben. Terehegy. Bocsor László, ref. lelkész. Az iskolák helyzete es a haboru. A kultura értékét azok ismerték mindenkor legjobban, akik legtöbbet foglalkoztak vele, akik munkásai voltak. A nagy tömeg inkább csak a kultura hasznát látta s nem is kívánt tőle többet. A kultura munkásai, a szellemi munkások közül a kultúra hasznaitól ép azok estek legtávolabb, akik legelsősorban foglalkoztak a kultura csinálásával, a szellem fejlesztésével: az iskolák munkásai. De épen ez volt legiiíegkülönböztetőbb vonásuk a többi emberektől: nem haszonért, hanem értékekért, szellemi kincsekért, szellemi kincseken dolgoztak. A dolog természetében fekszik tehát, hogy ők idealisták. A háború kulfuraromboló hatása kellett alioz, hogy kiniondassék az a tanító-tanár ajkon fájdalmas kijelentés, amely a napokban hangzott el budapesti tanárok ajkán: 1111 nem vagyunk idealisták. Fájdalmas, de érthető kijelentés. Az az ellentét, mely a kultura értékének és hasznának eloszlása közt megvolt, odavezetett, hogy a szellemi munkások s mindenekfölött az iskolák munkásai munkaereje van immár veszélyeztetve. Az iskolák munkásai sohasem törekedtek vagyon után, mert abban nem láttak értéket. Mint a napokban találóan írta valaki: azzal, hogy valaki tanítótanár lett, letette az örökös szegénységi fogadalmat. Ez az ő hitvallása volt a kulturálioz, a szellem műveléséhez. Az anyagiakból csak annyit kívánt, amennyi okvetlen szükséges volt testi élete tűrhető-tisztességes fenntartására. Ez a létminimum meg is volt a békében. A háború első három esztendeje alatt, azonban a pénz vásárló ereje leszállt egy harmadára, a negyedik esztendeje alatt pedig egy hatodára. A kereslet-kinálat törvényei kérlelhetlenül érvényesültek, de érvényesültek a, lánezkereskedelem törvénytelen törvényei is. A pénz vásárló erejének egy hatodával szemben az iskolák munkásai az állami tisztviselőkkel együtt nagy nehezen elértek 75—100 százalékos jövedelem-emelkedést. Életnívójuknak tehát legalább is háromszorosan kellett alászállnia, A valóságban azonban gyakran még többszörösen is, mert ahol a régi ruhakészletek alapján ruhavásárlással takarékoskodni nem lehetett, ott a nyolez-tízszeres élelmiszerárak mellett fizetni kellett a nyolez-tízszeres ruha árakat is. Itt valóban megszűnik az ideálizmus, de nem a maga belső bomlása, hanem az emberi gép, a test megroskadása miatt. Következmény: a munkateljesítmény hanyatlása. A munkás mellékkereset után néz. Főmunkáját látszatra végzi el: főfoglalkozása esetleg mellékfoglalkozás lesz számára. Ha ezt nem teheti, vagy nem akarja tenni (s ez a becsületesebb, de nem életrevalóbb eset), a legalsóra, szorítja le életnívóját, családja nélkülöz. Hová visz ez? A kultura erejébe vetett hit megingásához s az emberi ideálok összeomlásához. Ha az oszlopokat megőrli a gond, beomlik a mennyezet s összetörnek az istenszobrok is. A kultúraellenes hajlamokat legyőzni mindig nehéz volt — a háborúban ezek orgiákat ülnek —; a kultúraellenes talmi- és hiperkultur irányokat ellensúlyozni még nehezebb volt, mert ezek szép czégérek alatt léptek fel — s most a háború hiénái felcsaptak kultursznoboknak s őket szolgálja ki az üzleti szellemű irodalom és művészet. Az értékeszméket nem ismerő s el nem ismerő irányzatok romboló hatása különösen az éretlen, fejletlen lelkekre lehet nagy s ha ezzel szemben az iskola nem művelheti ki eléggé növendékei erkölcsi érzékét, nem finomítja ki ízlését, nem világosítja meg értelmét, az ifjú kész zsákmánya lesz az utilista-hédonista felfogásnak, melynek életprogramul.ja egyszerű és közönséges: rosszul művelt egyénekre igen vonzó: pénzt szerezni, s azokon élvezetet vásárolni. A művészetek, de különösen az irodalom életirányító hatása s ez utóbbinak mai külsőleges gazdagsága mögött rejlő lelki szegénysége, kaczagása mögött rejlő sötét kulturpesszimizmusa, abszolút művészi elvei mögött álló erkölcsi nihilizmusa külön tanulmányt érdemelne. Az élet értéke a művelődésben, az igazi kulfurában van. Ha az értékeszmék a, köztudatból s a közéletből kivesznek, elvész a kultura is. s vele együtt az élet értelme, czélja is. Azért vannak az iskolák, hogy a kulturkinoset megőrizzék s átadják a következő nemzedéknek. Ez ideális munka s ezért ideálista a tanár. Most azt kezdik mondani: mi nem vagyunk idealisták. De csak elkeseredésükben mondják. Javítsák helyzetüket úgy, ahogy illik s ismét idealisták lesznek. Az iskolák s velük a tanító-tanár lebecsülése a gyermekek lebecsülése, a velük való komoly törődés hiányának jele is. Az a szülő, aki okosan, komolyan gondol gyermekével, önmagát tiszteli, szereti gyermekében, a nemtörődömség a maga értéktelenségének beismerése. Annál többet kellene tennie az iskolának, de ép azt lát-