Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-05-26 / 21. szám

a legtöbb esetben kiíurfangoskodni vagy kiverekedni, sőt ő a gyülekezet palástos adóvégrehajtója is. Ilyen körülmények között méltóztatnak talán csodálkozni, hogy a mi tanításunk, az „örök ige", elvesztette liato erejét?! Én nem emlékszem, hogy valaha egyház adóvégrehajtói minőségben küldött volna ki hitetlen népek közé -misszionáriusokat! A gyakorlati élet tiszta ismeretével panaszkodott már legközelebbi zsinatunkon egyik világi vezetőnk: (György Endre, Zsin. napló 75. 1.) „Megvallom, kissé furcsán érzem magam, ha . . . tapasztalom, hogy presbitériumaink alig tesznek mást, mint egyszerű vagyonkezeléssel foglalkoznak és egyházi hatóságaink, különösen az első fokon, ahol közvetlen cura pastorist kellene a presbitériumnak gyakorolnia, alig különböznek egy részvénytársaság igazgatótanácsától, ahol adóügyeket foganatosítanak, végrehajtanak és elelékről tanácskoznak." És ha méltán panaszolható ez a szerepváltozás a presbitériumokra Vonatkozólag, menynyivei jogosultabb a panasz, ha arra gondolunk, hogy az az apostroíált részvénytársasági igazgatótanács a falusi viszonyok közt tulajdonképen maga a lelkész, liogy tehát a gyakorlati élet nemcsak a cura pastoris gyakorlására elhívott presbitériumot juttatta az őseink által nem neki szánt szerephez, hanem még inkább magát az igének hirdetőjét, aki mellett a presbiterek ezidő szerinti működése vagy csak névleges, vagy negatív irányú, amivel igehirdetésünk sorsa is — teherkirovó és adópréselő minőségüknél fogva — meg van pecsételve. Méltóztassanak meglátni, hogy a tüzet a vízzel nem lehet elegyíteni, annál kevésbé lehet ilyen természetellenes elegyítéstől egyházi és lelki életünk gépezetének szabályos járását remény,leni. Az össze nem egyeztethető munkakörök a legsürgősebb szétválasztásra várnak. A gyülekezeti autonomia és presbiteri szervezet a mai alakjában tökéletesen lejárta magát. Szükségünk van lelkészi és világi papokra, akik a szellem erkölcsi élet oltárán áldozzák életüket, de ugyanakkor szükségünk van egy külön szervre, amely a kapcsolatos összes anyagi kérdéseket minden időben korszerűen elrendezi és megoldja. Ez utóbbi hatáskör azonban az előbbivel, amíg adóról van szó, tökéletesen inkompatibilis. Jól tudom, hogy e kérdések megoldása a zsinat hatáskörébe tartozik. I>e addig is szükségünk van ideiglenes megoldásokra, amelyekre nézve sok meggyötrött lelkésztársammal együtt bizalommal fordulok egyházunk világi vezetőihez. A legsürgősebben megoldandó kérdés az egyházak anyagi életének biztosítása a belhivatalnokok megélhetésének biztosításával kapcsolatban addig is, míg a kérdést a zsinat rendezi. Az adósegély felemelésének elmaradásával ugyanis a gyülekezetek belső békéje az adósegélyes egyházakban csaknem kivétel nélkül (bár én kivételt nem tudok!) tökéletesen felfordult. A felfordulás oka főként az, hogy a legközelebbi zsinat minden kétséget kizárólag, bár az állammal szemben minimális, de a gyülekezetekre nézve maximális adóterhet állapított meg a törvénybe iktatott, adókulcsban, amiről a zsinati tárgyalás kapcsán elhangzott összes felszólalások lc nem tagadható bizonyságot tesznek. A lelkészek tehát, mint a törvény végrehajtása tekintetében a felsőbb egyházi hatóságok gyülekezeti szervei a törvény intencziójának megfelelően a teheráthárítással is kapcsolatos adócsökkentési segélyt csaknem mindenütt azzal a nyilt és határozott Ígérettel fogadtatták el — mert a vagyonosabb osztályhoz tartozó presbiterekkel csak így tudták elfogadtatni —, hogy az ekként elvállalt teher a legnagyobb és ennél nagyobb nem is lehet. Most a kényszerítő helyzet hatása alatt a maximális adóból minimális lett és még hozzá a lelkész és tanító megélhetésének biztosítására kell a nagyobb adó. Méltóztassanak csak elképzelni annak a magára hagyott lelkésznek helyzetét, aki nyilvánvalóan a maga érdekében — bár feltétlenül jogos érdekében — kénytelen működésbe hozni az adóprést, amely mellé palás tosan odaállíttatott: micsoda mélységes keserűséget érez szívében, mikor szemébe vágják azt a szinte általános vádat, hogy csak a nép félrevezetése érdekében igérte azt, hogy az elfogadott adóteher maximális, csakhogy ekként fizetésének akkori rendezését, ••— hogy t. i. ocsu és víz helyett'pénzt kapjon — keresztül vihesse; és különösen milyfen mélységes ennek a keserűségnek érzése annak látására, hogy még eddig felülről semmi kísérlet sem tétetett, amely a lelkészek ellen szórt vádat visszautasítva bátran kimondaná, hogy a lelkészek korszerű fizetése még újabb adóteherrel is feltétlenül biztosítandó. Ilyen hallgatás tapasztalása mellett méltán mondja népünk a csaknem kivétel nélkül veszekedések közt született egyezségekre és az alsóbb fokú hatóságok határozataira: „nem-írja azt alá Wekerleü" A papi lizetés dolgában a püspök is pap. A hatásos fellépést mi csak világi vezetőinktől várhatjuk. Végre is tudnunk kell: arra vagyunk-e kárhoztatva, hogy egész papi életünket a saját megélhetésünket biztosító — s reánk a távolból nézők előtt mindenesetre árnyékot vető — küzdelemben kell kimerítenünk, avagy számíthatunk tisztes világi vezetőink teljes megértésből származó határozott fellépésére?! Méltóztassanak úgy érteni a dolgot, hogy nekünk nem díjlevél kell, nem is termény fizetés, nem is kongrua, nem kanonoki és püspöki fizetés, hanem állandóan biztosított, mindenkor korszerű fizetés, amelyet nem úgy kell esetröl-esetre kipanaszkodnunk, kikönyörögnünk, kiadópréselnünk, hanem, azt rajtunk kívül álló fórum mindenkor teljes belátással, az azonos társadalmi fokon állók fizetésével egyenbo mértékben megállapítja és boztosítja. És most szabad legyen egyenesen a dunamellékí egyházkerület igen tisztelt világi vezetőihez fordulnom két bizalomteljes kéréssel: Az egyik az, hogy a most tartandó egyházkerületi közgyűlésen méltóztassanak alkalmat keresni egyfelől a gyülekezetek felvilágosítására, másfelől a méltatlanul megvádolt lelkészek megvédésére, kezükbe ragadván a