Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-05-19 / 20. szám

dós törvényes rendezése csakis a díjlevél „átalakítása" lehet. Miután azonban ez talán a legtöbb helyen mind a mai napig nem történt meg, számos egyházunk abba a szerencsétlen helyzetbe jutott, hogy olyan díjlevele van, amelyik a törvény imperativ rendelkezésével merőben ellenkezik, formailag azonban fennáll, mert a díjlevelek megváltoztatására vonatkozó szabályszerű eljárás során ái nem alakíttatott. A dolog anyagi konzekveneziája pedig az. hogy a régi díjlevelekben előírt termény-tartozások megváltására, az úgynevezett konventi értékelés alapján megállapított pénzösszeg a mai viszonyok mellett merőben elégtelen; a régi díjlevelekben megállapított termény-szolgáltatások vagy azok mai folyó árának kiszolgáltatása ellenben elviselhetetlen terhet róna a hívekre s a lelkész illetményeit nem egy helyen államtitkári vagy miniszteri fizetés magasságára emelné fel, — úgy, hogy, ha gazdasági vonatkozásaiban nézzük a dolgot, világos, hogy az egyik álláspont végső konzekvenciáinak alkalmazása éppen olyan sérelmes volna a lelkészre, amilyen sérelmes volna a másik állásponté a hívekre nézve; míg jogi szempontból nézve, hasonlóan azt mondhatjuk, hogy az egyik jogi szempont a TTT. fez. 13. §-á,nak imperativ rendelkezéseibe, a másik pedig a formailag még ma is érvényes díjlevelekbe ütközik. Világos tehát, hogy úgy a gazdasági, mint a jogi szempont a méltányos megegyezés útjára utal bennünket.' Lelkészeinknek meg kell adnunk azt az illetményjavílást, amelyre a mostani rettentő háborús drágaság alatt s minden valószínűség szerint — ha kisebb mértékben is — a háborút követő időszaknak eltolódott gazdasági viszonyai között is szükségök lesz. Ezt a segélyt nyújtania kell egyfelől az államnak, s az állam által rendelkezésükre bocsátott forrásokból az egyetemes egyháznak. másfelől a híveknek is. mert hiszen kétségtelen, hogy a pénz vásárlási képességének eltolódása a pénzben kifejezett egyházi adózás terhét lényegesen könnyítette s? a hívek a mai viszonyok között magasabb egyházi adó elviselésére képesek. A kérdés végleges rendezése csak az új egyházi törvényben a zsinati tárgyalások során remélhető, "fis nem is baj, hogy telik belé egy pár esztendő, mert hiszen a végleges, rendezéshez célszerűen csak akkor foghalunk, amidőn helyesebben ítélhetiük meg a háború utáni gazdasági viszonyokat, mint jelenleg. A jelen sürgős feladata az ideiglenes orvoslásban rejlik. Ebben a tekintetben tett az álfám lépéseket a —fájdalom — nagyon is késedelmesen kiutalványozott családi segélyek és egyéb kisebb hadisegélvezés terén. "De tenniök kell a híveknek is. "fis minden jel arra mutat, hogy erre meg is van "bennők a hajlandóság. A sikerhez csak az szükséges, hogy lelkészkarunk is a megértő megegyezés és kölcsönös méltányosság állánontjára 1 énjén és a maga egyoldalú és a TTT. te. 13. §-ába ütköző álláspontjának merev erőltetése által maga. ellen ne ingerelje az egyházközség hangulatát. Erre az útra tereli az utolsó konvent idevágó határozata a. lelkészeket és az egyházközségeket. Nyomatékos felhívással fordul az egyházi hatóságokhoz, amidőn őket egész befolyásuknak az ilyen megegyezés melletti latbavetésére hívja fel. Ehhez a. felhíváshoz kell csatlakozniok mindazoknak, akik úgy a lelkészi kar jól felfogott érdekének, mint — ami ettől úgyis elválaszthatatlan — az egyházak belbékéjének valóban barátai. Ez a szándék vezéreli jelen sorok megírásában is. Adná Tsten, hogy átmenjen lelkészi karunk köztudatába, miszerint e kérdés az egymással ellentétben álló jogi szempontoknak és a hívek és a lelkészi kar anyagi érdekeinek méltányos összeegyeztetését kívánja meg s hogy e kérdés mindenkit kielégítő megoldásának egyedüli útja ez. 1918. május 14. Tisza István. Válasz. A „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap" május 5,-i számában „Tábori lelkészeink" czímen megjelent közleménnyel polémiába bocsátkozni nem szándékozom, a fényállás felderítése végett azonban szükségesnek vélem megállapítani, miszerint annál a hadosztálynál, amelyiknek lelki gondozási viszonyairól a konvent ülésén megemlékeztem (11. honvéd lovas hadosztály), egy-egy római katholikus, evangélikus és református tábori lelkész volt szolgálatban, úgy; hogy az általam elismeréssel kiemelt róm. kath. tábori lelkész hatásköre éppen úgy kiterjedt a hadosztály összes létszámára, mint evangélikus, illetve református kartársáé. Annak a körülménynek, hogy a református tábori lelkész 2 hónap alatt egyszer sem mutatkozott a csapatoknál. egyik oka az volt, miszerint ismételten hátraküldette magát a mögöttes országrészbe élelmiszer-bevásárlás czéljából és ilyenkor huzamosabb ideig maradt távol. Egyszer, amidőn visszaérkezéséről értesülve, nyomban felkértem az ezred meglátogatására, tényleg azt ízen te vissza, hogy lázas és nem jöhet; amidőn azonban néhány nap múlva újból érdeklődtem iránta, a hadosztálytörzstől azt a választ kaptam, hogy ismét bevásárlásra a mögöttes országrészbe utazott. Ezek a tények nézetem szerint elég tárgyi alapot szolgáltattak konventi felszólalásomra. Abban a hitben vagyok, hogy ilyen jelenségek nyilvános bírálata csak használhat a közügynek, egyházunk presztízsét pedig éppen ezek nyilvános megrovása és kérlelhetetlen kiküszöbölése, nem pedig elpalástolása által mozdítjuk elő. Tisza István. A fent közölt válaszra csupán az az egy tiszteletteljes és nem is magát a tényállást illető megjegyzésünk van, hogy ragaszkodnunk kell ahhoz az elvi felfogáshoz, amelynek czikkünkben kifejezést adtunk, ahhoz t. i., hogy az illető ügyről a napi sajtó orgánumaiban megjelent hangzatos czímű és más egyház javára elkönyvelt