Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-05-19 / 20. szám

szállásról, az ifjabbik az olasz harcztérről csak utána jött meg. A nagy terem zsúfolásig megtelt nagy résztvevő közönséggel. Csali hiányosan sorolhatjuk fel a megjelenteket. Ott voltak: főgondnokunk, a kultuszminisztérium képviseletében dr. Neményi államtitkár, az egyetem részéről dr. Hegedűs István, Takács József főjegyző, Tóth Sándor, Kiss Zsigmond, Nagy Ferencz esperesek, a helybeli lelkészek, a közeli lelkészek közül többen, a budapesti presbitérium tagjai közül számosan dr. Kovácsy Sándor főgondnok, Kósa Zsigmond gondnok vezetésével; a testvér főiskolák képviselői: dr. Kecskeméthy István, dr. Révész Imre Kolozsvárról, Erdős Károly Debreczenből, Rohoska József Sárospatakról, dr. Antal Géza Pápáról. A testvér ev. egyház és főiskolák képviseletében; Kapi Béla dunántúli püspök. Kaezián János budapesti esperes, dr. Raffay Sándor lelkész, dr. Kovács Sándor pozsonyi, dr. Obál Béla eperjesi theol. tanárok; a budapesti ref. főgimnázium, a Baár-Madas intézet tanárai testületileg, a Prot. Arvaegylet, a Lórántffy Zsuzsán na-egylet választmányi tagjai, a többi bel missziói egyesületek képviselői, az árvaház növendékei Broeskó Lajos igazgató vezetésével stb. stb. A theol, ifjúság énekkarának éneke után, melyet Arokháty Béla vezetett, Petri Elek püspök mondott imát és B. Pap István taná.r olvasta fel a Róm. XIY. 7—9. verseit és szólt az elhunytnak nagy szolgálatairól, amelyek a gyász és fájdalom mellett Isten iránti hálára és megnyugvásra indítanak és az Urnák, nagy ügyeknek szentelt életre buzdítanak. Ezután Csekey Sándor szenior mondott a főiskolai internátus lakóinak nevében szép, hálás szeretettel áthatott búcsúszavakat. Az énekkar éneke után indult a szomorú menet a kerepesi temetőbe, ahol a székesfőváros által felajánlott sír mellett dr. Pruzsinszky Pál igazgató búcsúzott az elhunyttól a szeretet és elismerés szavaival. A „Nincs már szivem félelmére" győzelmi éneke mellett ejtettünk egy-egy marék földet a porrészeket gyorsan elnyelő sírba és mondottunk áldást kedves halottunk haló poraira, p. Pünkösd ünnepén. Beteljesedett, amit a búcsúzás izgalmas perczeiben igért kedves tanítványainak az égbeszálló Mester. Yettek erőt, minekutánna a szent Lélek eljött reájok. Tíz csodálatos nap telt el ama felejthetetlen jelenet óta, amikor ámuló szemmel látták felemeltetni az Tstenfiát, míg csak a felhő el nem fogá, ragyogó selyem palástjába bele nem takará ama Szentet. Ez a tíz nap: a várakozásnak, az élő reménykedésnek, a lélekvárásnak, a szent, komoly készületnek ideje volt. Ismételve olvassuk a tudósítást: mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és könyörgésben . . . , mindnyájan egy akarattal együtt valának ... és megtelének mindnyájan szent Lélekkel ... És minekutánna erőt vettek, lettek tanúi a megfeszített, de feltámadott s dicsőséggel menybeszállott Idvezítőnek. Piros pünkösd napja újra ránk köszöntött. Hajdan magyaroknak kiváltképpen kedves ünnepnapja. Ekkor nyíló kedves virágát pünkösdi rózsának, a legszebb leányát pünkösdi királynőnek nevezte el. Ah, hova tűntetek áldott, boldog idők?! Ma a pünkösdi rózsa színe is a kiömlő tengernyi magyar vér bíborát jut.ta/tja eszünkbe. Ma a pünkösd királynői szomorúságban, égő könnyekben, pártában hervadnak el . . . De talán az emberfeletti próbák megkomolyították a népünket? Talán az egyptomi tízcsapást is megszégyenítő „ostorozások" önvizsgálatra indítottak bennünket? Keressük a jeleket. Milyen kevesen kísértük fel a Mestert a mennybe vivő magasságokra. Áldozó csütörtökön is lent maradtunk az élet vásárjában, zajában, tülekedéseiben. Fehér ruhás angyaloknak nem kellett bennünket, égbe nem nézőket, a leszállásra figyelmeztetni. Egy szívvel-lélekkel mi magyarok nem az imádkozásban és könyörgésben valánk foglalatosak, hanem az élet örömeinek, a pénznek, a haszonnak, a véres aranynak hajszolásában. A magasabb, az égi dolgok, a lélek javai iránt valami rettenetes közöny ülte meg népünk szívét. Ahelyett, hogy egy akarattal mindnyájan együtt lettünk volna a közös bajban, az élet-halál veszedelemben, együtt siettünk volna, mint édes testvérek az atyai házba: irtózatos párt-tusákat vívtunk, egymást bántottuk, gyanúsítottuk, marczangoltuk . . . Vak vezéreink elöljárók a rosszban. Népünk szétszagagtva . . . sok-sok becsület megtépázva . . . Jaj, ne csodálkozzunk, épen az maradt el, aki a pünkösdöt ünneppé tette: lélek, az erő, a bizonyságtévőket támasztó szent Lélek. Micsoda, szomorú pünkösd ez! Kétszeresen, sokszorosan szomorú! Pünkösdöt ki is tudna igazán ünnepelni a lélek, az erő nélkül? Sokan azt sem tudják, mi a szent Lélek . . . Sokan, ha akarnák is, nem tudják, hol, kinél, hogyan keressék, kérjék. Te szegény, sokat szenvedett, árva, testvértelen magyar nép, de sajnállak! Méltó vagy, hogy megsirassalak. Ki tudna rád, te reád haragudni, sok bűnöd, rettenetes megtévelyedéseid ellenére is? Hiszen te nem tudod, mit cselekszel, hogy önkezeddel szegényíted, nyomorítod meg tenmagad. Mióta vezetnek a bűneid miatt hályogos szemű, vak vezérek?! Panaszkodol, hogy véreznek, felújulnak a régi sebek? Hiszen te önkezeddel téped föl a.z áldott, gyógyító kötéseket . . . Régen nem akarsz te már igazán, gyökeresen, végleg meggyógyulni. Ha volna valaki, aki megfogná remegő kezed és jó irányba vezetne, de boldog, szép, tiszta, igaz és nagy tudnál te még lenni. Ha azok a kettős tüzes nyelvek, a pünkösdi lélek lángjai megtalálnák a szívedbe vezető útat: milyen csodák történnének veled, benned, körülötted . . . Sok nemes, nagy, szép tulajdonságod, elfelejtett erényed hogy napvilágra jönne . . . Mennyi lezárt imádság ostromolná a nagy Eget . . . Ti, akik szeretitek vétkeiben is ezt a népet, nemzetet, siessetek, még nem késő! Adjatok, készítsetek a számára pünkösdöt! Adjatok neki lelket, újat, hogy az vigyen minden magyar szívbe hitet, élőt; erőt, valóságost;