Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-04-21 / 16. szám

s ezt az álláspontját azóta következetesen fenntartotta. Én azt hiszem, sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha lelkészeink nehéz helyzetének kútfejéül az országáltalános közgazdasági helyzetét tekintjük. De hát voltaképen nem is az a kérdés, hogy mi idézte elő a bajt, hanem az, hogy a kétségtelenül meglevő bajt hogyan orvosoljuk. A baj forrása általános közgazdasági helyzetünk lévén, annak gyökeres változását, javulását nem is remélhetjük mástól, mint közgazdaságunk általános javulásától s ezt az általános békétől. korántsem azt akarom ezzel mondani, hogy ölbe tett kézzel várjunk a helyzet automatikus javulására. Tegyük meg a tőlünk telhetőt, keressük meg az egyes esetekben a baj specziális okait s ezeket igyekezzünk kiküszöbölni. Figyelemmel kísértem, hogy erre nézve micsoda intézkedéseket tesznek egyes egyházmegyék, mit javasolnak a nagyszámú czikkírók. Egyik kötelezően el akarja törölni a készpénzadózást s vissza akar térni a termény adózásra ós szolgálmányokra. De hát ahol sohasem volt terményadózás ? A másik a díjleveleket az eredeti formájába kívánja visszaállíttatni s a terményeknek, szolgálmányoknak természetben vagy napi folyóárak szerinti kiszolgáltatását kívánja. De hol a határ ebben ? Visszamenjünk egy évtizedre vagy akár egy évszázadra? Mit tegyünk, ahol — mint nagyobb egyházakban — emberemlékezet óta készpénzjavadalmazás áll fenn ? Olyasfélét is olvastam, hogy az egyházmegye egy generális határozattal elrendelte, hogy a terményeket napi árban kell kiszolgáltatni s az alispánnál könyörtelenül meg kell kérni a végrehajtást. Ehhez a megoldáshoz nem kívánok kommentárt fűzni. Egy bizonyos: a törvényesség talajáról nem szabad lelépnünk egy tappodtat sem, mert így elérhetünk itt-ott pillanatnyi eredményeket, de a jövőre nézve óriási árt fizetne ezért a javadalmas is, a közegyház is. Az is bizonyos, hogy szerves reformintézkedéseket nem szabad a mai háborús viszonyok követelményei alapján tennünk, hanem csak átmeneti intézkedéseket, amelyek átsegítenek a mai nehéz helyzeten s viszonyok változtával önmaguktól elesnek. Az egyház és lelkész között szerződés áll fenn, szolgálati szerződés, vagy munkabérszerződés. Ezt a jogviszonyt a díjlevél mint szerződés, az egyházi törvények s az általános polgári magánjog szabályozzák. Ha a felek között a közöttük fennálló jogviszonyból vita támad, ezt csak bíró döntheti el: az egyházi bíróság. Ide kell hoznia a javadalmasnak minden sérelmét, midőn megrövidíttetését látja s itt találhat oltalmat minden egyház túlzott követelődzéssel szemben. Egyházi bíróságaink az életet ismerő, gyakorlati érzékkel megáldott, a jogot és méltányosságot ismerő bírákból állanak: döntésükre mindenki nyugodtan rábízhatja érdekeit. Bíróságaink hivatásuk magaslatán állva, nem fogják szem elől téveszteni, hogy a háború felforgatta a békés viszonyok jogintézményeit. Nemcsak háborús büntetőjog, hanem háborús magánjog is fejlődött ki királyi bíróságaink gyakorlatában. Még a kereskedelmi jog terén is megszűnt a rideg, a felek közötti szerződés betűihez ragaszkodó formalizmus s ennek helyét a körülményekkel, viszonyokkal, felekkel számoló méltányosság lépett. A bíróság a szerződéseket nem betűjük szerint értelmezi,- hanem létrejöttüknek minden körülményét mérlegelve úgy, hogy számol mindkét fél gazdasági existencziájával s a körülmények szerint az írottnál hol többre, hol kevesebbre kötelez, sőt a kötelezett teljesítés alól egészen is felment, ha a vállalt kötelezettség teljesítése a kötelezett gazdasági romlását idézné elő, vagy egyébként az méltánytalan volna. Ha a tőzsdebíróság előtt a jognak ezek az emelkedett ethikai szempontjai lehetnek irányadók, mennyivel inkább azok lehetnek a legelső erkölcsi testület, az egyház bíróságai előtt. Mit jelentenek ezek az általános alapelvek a lelkészi díjlevelek és megváltási szerződések körében felmerülő viták szempontjából ? Vegyünk néhány tipikus esetet! A lelkész, akinek terményekre és szolgálmányokra is szóló érvényes díjlevele van, de akár kötött, akár határozatlan időre szóló megváltási egyezsége van, joggal hivatkozhatik arra, hogy az egyezséget békés idők normális viszonyait szem előtt tartva kötötte, tehát a mindkét fél által feltételezett körülmények most már nem állván fenn, az egyezség eredeti alakjában érvénytelen. A lelkész, akinek tisztán készpénzfizetésre szóló díj levele van, nem kívánhatja ugyan, hogy az utolsó helyett az utolsó előtti vagy az azt megelőző díjlevél lépjen újból hatályba, de joggal fog arra hivatkozhatni, hogy a díjlevél elfogadásakor békés viszonyok normális körülményeit tartotta szem előtt, a lelkészi szolgálatnak tehát a díjlevélszerű fizetés nem méltányos ellenértéke többé s így joggal igényelheti a háborús idők alatt javadalmának megfelelő felemelését. E vonatkozásban a munkások bérviszonyait, de még inkább a magántisztviselők szolgálati viszonyait szabályozó háborús kormányrendeletek sok alkalmazható analógiát nyújtanak. Természetesen a bírói védelemnek az ismertetett méltányos szempontok szerint az egyház számára is biztosítva kell lennie. Ahol pl. terményekre és szolgálmányokra szóló díjlevél van, viszont az egyház fog joggal hivatkozhatni arra, hogy a díj levélszerű kötelezettségek betűszerinti teljesítése a háborús áremelkedések következtében a lelkészi szolgálattal arányban nem álló olyan enormis előnyt juttatna a javadalmasnak, mely egyúttal az egyház romlását is alkalmas előidézni. Gondoljunk csak azokra a nem kis számú egyházakra, hol a régi terményekre és szolgálmányokra szóló díjleveleket a készpénzadózás mellett is fenntartották. Volt a kezemben olyan díjlevél, melyben a 3—4000 korona egyházi adójövedelemmel rendelkező egyház folyó árak szerint évi 30.000 korona lelkészi fizetés kiszolgáltatására volt