Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-04-14 / 15. szám

lényegén valamit változtassunk. Fölvetjük tehát újra a kérdést: hogyan tartja Zovánvi lelkiismeretével összeegyeztethetőnek, hogv egy kimondottan ref. hittudományi fakultás tanára legyen, ha azok az elvei, amelyeket felolvasásában hirdet? Ha neki Kálvin s a kálvinizmus semmi, ha ő nem ismer felekezeti érdeket, sem felekezeti szempontot, sem felekezeti jelieger, miért és milyen lelkiismerettel adta be pályázatát egy olyan tanszékre, amely állami ugyan, de kizárólag egy felekezet papneveléséért tartatik fenn? A felolvasás tudományos értékét nagyon jól jellemezte a Prot. Szemle szerkesztői megjegyzése. Mi még csak azt tehetjük hozzá, hogy Zoványi gondolkodása tipusa az egész theologiai tudományos világban magát már rég lejárt vulgáris racionalizmusnak. Mert hiszen modern theologus az lehet valaki és nagyszerű modern fegyverekkel is elláthatja magát egész sereg új tudományszak mezejéről. De ilyen antiquariumi racionalizmussal már nem lenne szabad előállani, mert ez ugyanaz a dogmatikában, mint ha valaki pl. levéltári adatok kiírását és egybevetését abszolút tudományosságnak minősíti s az egyháztörténetírást is ilyen antiquárius alapon kultiválja. * * * Végül pedig bármennyire fáj is a polémia néhány olvasónknak, mégis ezen a helyen kell Kun Bélával is egy kis számlát kiegyenlítenünk. A Zoványi felolvasását tárgyaló czikkében ugyanis védelmére kel Ferenczy Gyula doktoravató beszédének, amelyet mi Zoványit dicsőítő tartalmáért kifogásoltunk. Abban igaza van Kun Bélának, hogy talán ünneprontás lett volna a Zoványit ott támadó avató beszéd. De hiszen lett volna annak más módja is. Es miután Kun Béla egyenesen engem aposztrofál, megmondhatom, hogy én sokkal előbb kezdem a dolgot, t. i. már a díszdoktorrá avatás terve ellen is protestálok; ha pedig leszavaznak, egyszerűen lemondok az avatásban való részvételről. De miután Ferenczynek ilyen aggályai nem voltak, még mindig meg lett volna a mód arra, hogy óvatosabb kifejezéseket használjon és ne dezavuálja a református theológiát, amelynek fakultása nevében beszél s amelynek ellenére védelmezi Zoványi Ferenczy szerint az igazságot. Mert a Ferenczy beszéde elmondott formájában legalább is komikusan hat, ha nem bántóan a ref. „hamis" tanok vallói szempontjából, amit mégis el lehetett volna kerülni. Zoványit az álliberálizmus diadalszekerén vitték be Debreczenbe. Ne csodálkozzunk hát rajta, ha most megnyergeli azokat, akik e gyászkocsi elé engedték fogatni magukat. Dr. Sebestyén Jenő. \ \ „Egy Jubileum". Szerény falusi pap létemre nekem is volna pár szavam a ránk nézve legaktuálisabb kérdéshez : fizetésünk azonnali rendezéséhez. Mit ér nekem, ha csak 19li)ben segítenek rajtam, ha már 1918-ban családommal együtt agyon koplaltam, rongyoskodtam magamat. Ennek egyetlenegy módja van: vissza kell állítani a díjlevél szerinti fizetést. Ez nem is fog nehezen menni, ha ezt mindenütt kimondják. Az én díjlevelemen, az én jövedelmem csonkítására senki nem változtathat. Ez volt az én elvem mindig, és ezt gyülekezetembert keresztül is vittem anélkül, hogy híveim zúgolódtak volna ellene. Mikor a püspöki hivatal kihirdettetni rendelte, hogy „ezentúl a stóla nem kötelező" én nem hirdettem ki, mert az én díjlevelem igy van: „Stóla az egyházmegye határozata szerint". Én nem is hirdettem ki; szedtem és szedem a stólát a régi határozat szerint, és nem is volt nincs is ellene senkinek kifogása, bár abban az időben szomszéd kollégáim, még az akkori esperes is meghajolt a püspöki intézkedés előtt. A vagyontalan szegényektől azonban semmiféle stólát soha nem fogadtam el 43 évi lelkészkedésem alatt. Mikor a terményfizetéseknek készpénzre változtatása a meghatározott csekély ár mellett kimondatott, én azt mondtam gyülekezetemnek : a közmunka megváltását elfogadom, de a terményfizetésemet vagy természetben, vagy a folyó árban fogadom csak el, a szerint, amint'díjlevelemben írva van. Bele is mentek híveim és ma is minden terményfizetésemet vagy természetben vagy folyó árban kapom. Csak a borfizetésem képez kivételt. Én már 25 éve kiegyeztem, abban az időben rám nézve elég kedvezően, 16 hektó borért adtak 500 koronát. Ezt fenntartottam később is. Sőt egy alkalommal, mikor egy hívem azt indítványozta : töröltessék el a borpénz és fizessék természetben, én ezt nem fogadtam el, hanem azt az ígéretet tettem, míg én itt lelkész leszek megérem az 500 koronával. Most azonban azt mondtam híveimnek, nagyot változtak az idők, úgy hogv én, az én borpénzemen csak egy hektó bort vehetek, holott nekem 16 hektó járna, adjanak hát már érve az 1917. évre is nekem bort, az 500 korona borpénzen túl, legalább annyit, hogy mindennapra jusson egv liter borra. Nem* tarthatom meg igéretemet, mint az se tarthatná meg, ki azt igéri, hogy megszántja egy hold földemet, de lova reggelre elpusztul. És most hordogatják híveim a jó bort. Vannak ugyan ennek ellentmondók, de ezeken azután egyházkerületi végzésünkre támaszkodva az egész díjlevelem szerinti borjárandóságomat be fogom szedni. Aki bort ad természetben erre az 1917. évre annyit amennyit kiirtani neki, attól 1918. évre sem kérek többet, aki pedig azt nem teszi meg, attól követelem a díjlevelem szerinti járandóságot, de azt hiszem ilyen kevés lesz.