Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-03-17 / 11. szám

testület" ebben az egyetemes ügyben, a mely legközelebbi ülésében bizonyára újból szőnyegre kerül A régi díjlevelek szerinti rendet visszaállítani sok lielven egyáltalában lehetetlen és még kísérletnek is veszedelmes lenne épen a hivatalnokok jövő helyzetére való tekintettel. A mostani súlyos és képtelen helyzeten két tényezőnek kell segíteni: a gyülekezetnek és annak a sürgős akezióba lépő, állami segítséggel megnövelendő alapnak, a mely 10 év előtti életrekelésre folytán most a jubileumi esztendőben olyan súlyos és bonyodalmas helyzetnék lett a közbejött viszonyok folytán okozója. Az már azután távolabbi dolog, hogy a zsinatnak lényeges változtatást kell majd eszközölni az egész adósegélyezési akczió alapjául szolgáló adózási rendszeren. ' VIRODALOM. A « Fáklya »-ról. Nem lehet közönyös előttünk, hogy mit és hogyan írnak rójunk, protestáns lelkészekről. Evekkel ezelőtt jelent meg egyik evangélikus lap hasábjain egy tanulmány arról, liogy az ev. vallású Mikszáth milyen papi karaktereket rajzolt meg elbeszéléseiben és az illető czikkíró kimutatta, hogy a Mikszáth papjai (legtöbbnyire evangélikusok) milyen inszimpatikus jellemek. Mindenki ismeri a Baksay papi alakjait, különösen azt, a kinek nyomán virulás, élet fakadt ott a pusztaságban. De hát „Baksay urunkbátyánk", a hogy őt a fiatal, nyugati nemzedék vállveregető kicsinyléssel is nevezni szokta, szerintük nem reális, hanem hús- és vérnélküli típusokban mutatta be a paróchiákat és azok csendes lakóit. Szerintük Móricz Zsigmond az igazi, feltétlenül megbízható auktoritás a protestáns Siont illetőleg, mint azt a „Fáklya" cz. könyvéről írt kritikájában a Pesti Naplóban Lakatos László megírta. Erre a kritikára írt választ Hörömpő Ferencz pócsmegyeri lelkész, a bírálóhoz intézett levél alakjában, a melyből közérdekű voltánál fogva, ha kissé késve is, a következő részletet közöljük. Móricz Zsigmond „A fáklya" czímű regényének a Pesti Napló február 12-iki számában megjelent kritikájára legyen szajbad néhány megjegyzést tennem. Kritikájában a legreálisztikusabb magyar regénynek nevezi Móricz Zs. regényét. Talán csak nem azért, mert bepiszkoltan, lehetetlen oldaláról mutatja be a magyar kultúra ós jó erkölcs tudományosan is egyik legfelkészültebb, lángot és meleget árasztó harczosát: a ref. papot? Hát az életnek csak árnyoldalai vannak? Csak Móricz szeme lenne berendezve ennek meglátására ? A fény, a szép, az eszményi és vonzó oldala teljesen elenyészett az életnek? Nem a legreálisztikusabb, hanem a legrosszabb magyar regény ez, amelyben nem érvényesül semmiféle művészeti vagy irodalmi magasabb szempont. Mert ha igaz az, hogy az író nem tuclta kiírni magából azt, a mit akart, ha igaz, hogy a történet erőszakosan vágódik el a végén (mint a hogy igaz), ha igaz, hogv a regény vége deus ex machina, brutális és indokolatlan (mint a hogy igaz): akkor hogy lehet azt „nem kellemes remekműnek" nevezni? Nem jó a definíczió! Kellemetlen torzrnű ez! Torz, mert sem nem reális, sem nem művészi. És ebből kifolyólag kellemetlen is minden ép irodalmi érzékkel megáldott olvasó előtt. Mert ha a Nyugat erotikus hajlamú olvasóinak (elismerem, hogy nem mind az) vérét megbizsergetik is a regény többrendbeli, idétlen malaczságai, de a komoly, irodalmi, művészi és jóízlési szempontok iránt is érdeklődő és fogékony közönség, a mely nem olvas kritika nélkül, megbántva és felháborodott érzéssel tiltakozik a ref. pap ilyen besározása s az élet ilyen színeinek ilyen beállítása ellen. Nagy tévedés azt állítani, hogy Móricz Zsigmondot „feltétlen autoritásnak kell elismernünk a magyar protestáns Siont illetően". Ugyan kérem. Ezért a sületlen szenzáczióért, ezért az állítólagos nóvumért ? Azért, mert valamikor bekukkantott a debreczeni és pesti theologiákra s a parókiákra ? Ügy látszik, nem jól nézett szét! Mert a ki valójában ismeri a magyar protestáns Siont, annak levegőjét, czélját és munkásait, azoknak erényeit és hibáit is, az nem írhat ilyen bántó és rossz regényt. Kétségtelen igaz, hogy az egyénileg annyira szimpatikus és puritán Móricznak adatott látnia és írnia is, de ebben a művében úgy beszél, mint egv azok közül a bizonyos tájékozatlanok közül. Pedig az íróra is áll az, a mit Ciceró a szónokra nagy nyomatékkal hangsúlyoz, hogy „stultitia excusationem non habét". A mi a kritikának az ifjú pap (nem lévita, mert az más) szenzácziós alakjára, a kálvinizmus kvietizmusára, a Krisztuson való töprengésre és az Istennel való jákóbi birkózásra stb. vonatkozó passzusát illeti, arra is azt kell mondanom, hogy a helyzet teljes nem-, vagy félreismeréséből származik. Ha valaki nem ismeri a magyar kálvinizmus keretén belül a különböző irányú, de egyczélú belmissziói, egyházépítő mozgalmakat s azoknak különböző, sokszor nagy lelki forrongás és kételyek árán és után kialakult hithű és világnézetű modern harczosait, akkor kár a szót vesztegetni. Írhatnék még a regény naiv theologizálásáról s a lehetetlen helyzeteken átvonszolt és összetört pap utolsó szavairól s a könyv utolsó mondatáról: „Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott" (csak az író nem tudott semmit sem tisztázni, de feketíteni igen), de kár a szót vesztegetnem. Szerencsére a közönség jobban ismeri a ref. papot tiszta családi életében és kultúrát építő közszolgálatában is, mint az író. Nem is féltjük tőle a státusunkat. Mert igaza van a „Magyarság" kritikusának, hogy „az ilyen rossz regény nem gyalázhat meg senkit önmagán kívül, lehetetlen mindenkinek meg nem érezni, hogy a mi ennyire művészietlen és idétlen, az igaz sem lehet. Az ilyen magatehetetlen „tank"-tói ne féltsük se