Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-04 / 9. szám
Nem tudok elképzelni gyülekezetet, a melyben ne lenne, ha nem is sok. de elég olyan hitsorsosunk, a ki nemcsak szájjal, de szívvel is hisz, a ki kész lenne szólni, tenni egyháza érdekében, ha megismerné és megszeretné az alkalmakat. A gyülekezeti belmisszió megindításának toelve a felekezeti öntudat felkeltése legyen! Ez adja meg azt az erkölcsi alapot, a melyen evangéliumi egyházunk igazságait, az Isten törvényének követelményeit, Krisztus hívó szavát, a megtérést, az újjászületést, Isten Lelkének munkáit olyan világításban tárhatjuk elé. a mely teljesen kizárja azt, hogy ezekben akár külföldieskedést, akár nazarénizmust lásson valaki. Történelmünk olyan bizonyítékok sorozata, a melyek hitünk igazságait és erkölcsi parancsait minden ilyen gyanútól megvédeni képesek. A felekezeti öntudat felébresztése csak élethatások keltése által lehetséges. Az egészséges felekezeti öntudat ugyanis nem egyéb, mint a krisztusi életnek vetülete a személyes meggyőződés szocziális síkján. Hogy ez az öntudat gyenge s beteges, annak az az oka, hogy a krisztusi élet gyenge. Ezen a gyengeségen csak egyesült erővel segíthetünk. Gondoskodnunk kellene egy sereg olyan prédikáczió-anyagról, a mely a bibliai igazságokat abból a szempontból domborítaná ki, hogy kálvinista egyházhoz tartozni s a szentírást nem ismerni, templomba járni s korcsmázni, úrvacsorával élni s a mellett az egyház fejlődését gátolni, tűrhetetlen ellentétek. Egy sereg népies iratot kellene készíteni, a mely gyomlálgatná minden felekezetieskedés nélkül azt a sok mindenféle mételyt, a mely népünk vallásos észjárását, temetési, lakodalmi szokásait, egész életmódját ellepte. Szükség van egy nagy kiábrándításra, nagy felvilágosításra, hogy népünk előtt református vallásunk örök értékei tisztán ragyogjanak s ezt meg kell tennünk szóval, tollal, hittel, minden áldozat árán. Szét kell néznünk magunk között. Meg kell tudnunk, kit áldott meg Isten különös mértékben az ige hirdetésének, kit a tanításnak, kit az írásnak ajándékaival, ki tud írni a nép nyelvén, ki tudja meglágyítani a kemény szíveket, megnyitni a bezárt ajtókat stb. A lelkipásztorok között egy eleven kontaktusnak kell létrejönnie, a szószékeken, a gyülekezeti összejöveteleken, sőt az e czélra külön összehívandó gyűléseken az egyházmegyék, a kerület megbizottainak kell szót emelni, lelkesíteni ; toborozni a lelkészi, a tanítói pályára, szerezni diakonisszákat, bibliaterjesztőket stb. Addig is, a míg a háború tart, a míg sok tekintetben tétlenségre vagyunk kárhoztatva, az előkészítő munkálatokat el kell végeznünk. Kiki elkezdheti a felekezeti öntudat ébresztgetését a belmissziói bizottság kezdeményezése nélkül s az általa nyújtandó segédeszközök nélkül is. Bő anyagot nyújtanak erre egyházkerületünk és egyetemes egyházunk közelebbi czéljai, akár a legutóbbi kerületi jegyzőkönyv. Minden gyülekezetnek tudnia kellene, hogy ő egy kerülethez tartozik, tudnia kellene, hogy ez a kerület mily sokat áldoz a közügyért, hogy azt szeretné, ha minden református egyháztag ki venné részét az Isten országának építésében. Minden gyülekezetnek ismernie kellene egyetemes egyházunk belmiszsziói törekvéseit, nehézségeit, egyetemes czéljait. Külön füzeteket kellene készíteni azok ismertetésére és útmutatást nyújtani mindenkinek, a ki dolgozni akar. Sok, nagyon sok feladat vár a kerületi belmissziói bizottságra! Mert a felekezeti öntudat felébresztése s a legégetőbb sebek gyógyítása után következnék a legfontosabb : a gyülekezeti élet megteremtése ama testvéries szeretet jegyében, a melyről a Cselekedetek könyvében olvasunk. A felekezeti öntudat csak az alap lenne, a melyen a gyülekezet egyes tagjait meg kell nyernünk hitünk Fejedelmének s a gyülekezet életét olyan családias közösséggé kell átalakítanunk, a melyben Isten Lelke eggyé teszi a szíveket, a melyben nemcsak prédikáczióhallgatásban, nemcsak funkcziók szolgáltatásában, vallásórában részesülnek a gyülekezet tagjai, hanem irányítást nyernek az életben való boldogulásra, lelki erőt a nehézségek leküzdésére és nemes szórakozásokban is részesülhetnek. Ha majd ilyen gyülekezeteink nagyobb számmal lesznek, akkor kezdődik az igazi belmisszió, vagyis akkor fog kitűnni, hogy az evangélium, a mely megújult gyülekezeteinken keresztül kiárad a tarsadalom s a nemzet életébe, valóban Isten hatalma, minden hívő üdvösségére. Távol legyen tehát minden gvanakodás a belmissziói bizottság munkája iránt. Nem német, nem angol belmisszióról vau szó, hanem arról, hogy Isten Lelke indíthassa már a magyar lelkeket is szent s magasztos megbízatások teljesítésére. Készítsük hát az utat a Lélek számára! Végül csak azt jegyzem meg, hogy bizonyára tévedésből csúszott bele a kerületi jegyzőkönyv ide vonatkozó pontjába (152.) az „ellenőrzendő" szó, a mi azt a látszatot keltheti, mintha a* belmissziói bizottság ellenőrző jogokat is gyakorolhatna. Az ellenőrzésre magvannak kerületünknek hivatalos tisztviselői. A belmissziói bizottság nem hiszem, hogy elvállalhatna ilyesmit, mert a belmisszió olyan természetű, hogy azt senkire rákényszeríteni nem lehel. E „kényszer gyanúja" a solti egyházmegye véleményében is előfordul s annak kikerülésére a lehető legjobb tanácsot adja, t. i., hogy a presbitériumok válasszák a belmissziói bizottság tagjait. Azt hiszem azonban, hogy a ,,kényszerítés"-t ez az eljárás sem zárná ki föltétlenül, hanem kizárja az a megértés és jóindulat, a mely a belmisszióra nézve kerületünkben nagyobb mértékben található, mint bármely más kerületben s kizárja az a komoly szándék, a mellyel a belmissziói bizottság tagjai megbízatásukban el fognak járni. Forgács Gyula. Ellenség a front mögött. tonák számára. A Kálvin-Szövetség kiadványa. Ara 30 fill. Megrendelhető a Kálvin-Szövetség titkárságánál (lX.t Ráday-u. 28.)
