Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-04 / 9. szám

— sajnos — a belmissziót nagyon furcsa színben tüntetik fel s bizalmatlanságot keltettek iránta épen a lelkészek között, holott épen tőlük függ, hogy a belmisszió egyetemes egyházunknak javára, vagy kárára szolgáljon-e ? Misszió csak egy van; az, a mely isteni megbízatása tudatában végzi önfeláldozó szeretettel azt a munkát, a mire megbízást nyert. Ha mi nem véletlenül jötünk a lelkipásztori pályára, hanem Isten Lelkének indíttatásából, akkor missziói munkát végzünk s mivel nem a pogányországokban, hanem itthon, a történelmi egyházunk keretében dolgozunk; munkánk belmisszió. Hogy azután Isten egyeseket külön munkatéren foglalkoztat s hogy az egy munkatéren lévők egyesülnek, vagyis, ha a belmisszió bizonyos intézménnyé, szervezetté izmosodik, az természetes ugyan, de távolról sem azt jelenti, hogy csak is egy egyesületben, vagy árvaházban lehetne belmissziói munkát folytatni. Sőt bátran merem vitatni, hogy a missziói munka legtermészetesebb tere a gyülekezet, az egyház. Vessünk véget egyszer s mindenkorra annak a téves felfogásnak, hogy belmisszió alatt valami különálló szervezetet képzeljünk, a mit kénytelen-kelletlen be kell ékelnünk gyülekezetünk testébe, mert „talán" ez menti meg az elsorvadástól. Ha elfogadjuk a missziónak általános és széleskörű fogalmát, akkor könnyen megértjük, hogy a belmisszió külföldi alakulatai miért nem egyeztethetők össze a mi viszonyainkkal ? Beszélünk német és angol belmisszióról. Valójában csak a németnek van olyan karaktere, a mi tényleg megkülönböztetést igényel. Az angol nyelvű protestáns egyházakban „belmisszió" nincs, mert a „home mission" nem más, mint diaszpóra misszió, tehát csak egy része a belmissziónak. A német belmisszió helyzete a történelmi fejlődés szempontjából igazolható módon ugyan, de mégis abban a szakadékban bontakozott ki, a mely a gyülekezet, mint ők mondják: a „hivatalos egyház" és a társadalmi élet között tátongott. Ily helyzetben a belmisszió sok jót tehet ugyan, de nem töltheti be igazi rendeltetését. A gyülekezet* és a társadalmi élet között nálunk is nagy szakadék van. Ha nem vigyázunk s elnézzük, hogy a belmisszió nálunk is a „hivatalos egyház" testétől elszakadva fejlődjék, kérdés, hogy az ezzel járó Gemeindschaftbewegung s ehhez hasonló mozgalmak egyházunk történelmi alapjait nem rendítenék-e meg? De ki gátol minket abban, hogy a belmisszió erkölcsi értékeit oly módon kamatoztassuk, hogy egyházunk különös viszonyainak megfelelő legyen ? Senki! Szabadon állapíthatjuk meg azokat az elveket, a melyek a gyülekezet érdekeit minden tekintetben megvédik. Ez nálunk azért is könnyen megtörténhetik, mert a nagy gyülekezetekben levő belmissziói intézmények, egyesületek és köztük azok is, a melyek országos, vagy közös protestáns jellegűek, nincsenek ellentétben egyházunkkal ; alapszabályaik biztosítják a tagok felekezeti hűségét, sőt a legtöbbje, még ha felekezetközi programmot vall is, akarva, nem akarva felekezeti jellegű s nincs is köztük olyan, a melyiket a gyülekezetek, megyék s kerületünk ne részesítene anyagi és erkölcsi támogatásban. Kerületünk meglévő s az egyház erkölcsi támogatásában részesülő belmissziói egyleteink vezetői lelkészek, vagy olyanok, a kikről mindnyájan tudjuk, hogy tényleg királyi papok ós papnők. Lehetetlen, hogy ezek az egyletek ne örülnének annak, ha az egyházkerület az erre rendelt bizottsága által tudomást vesz munkájukról, sőt segítségüket és tanácsukat is igénybe veszi, vagy pedig ő segíti őket függetlenségük és szabadságuk teljes épségben tartásával. E tekintetben tehát a kerületi belmissziói bizottságra nem valami jogviszonyrendezés vár (mert hiszen ez megtörtént már az alapszabályok készítésénél), hanem igenis olyan eszközök és módok alkalmazása, a melyek ez egyesületek nemes czéljai előtt a gyülekezetek bizalmának ajtait feltárja, másfelől az egyházerkölcsi támogatás olyan gyakorlati tényezőkre való beosztása, a melyek ez intézményekkel az egyház anyai szeretetét az anyagi segítség korlátain túl is éreztetnék. Mily fontos lenne például, hogy az egyesületek lelkészjellegű titkárai, a kiknek száma remélhetőleg szaporodni fog, olyan rendszeres állást tölthetnének be a belmissziói munkakörben s, a mely a rendes lelkészek közé emelné őket s biztosítaná számukra a nyugdíj stb. jogosultságot, t Meg vagyok győződve, hogy az intézményes belmisszió meglévő szerveivel eme testvéries összeköttetés kiépítése sok áldásnak leend forrása. Ez lenne a k. beim. bizottság egyik fontos, de nem a legfontosabb munkája. Az isteni küldetés czélja életközlcs. Üdvözítőnk életet hozott a földre s ezt az új életet adta híveinek azért, hogy azok az ő Lelke által megújított életet közöljék másokkal. Ez az életközlés az önfeláldozással által megy végbe. A méretek lehetnek különbözők. Némelyiknek egy, másnak öt talentumot kell forgatnia; az egyiknek egy kis faluban, a másiknak egy óriási városban ; az egyiknek egy gyár füstös műhelyében, a másiknak előkelő állásban; az egyiknek a gyermekek közt, a másiknak katonák, vagy betegek, vagy szegények, börtönlakók stb. közt kell ragyogtatnia a Krisztustól vett világosságot. De vájjon ez csak a lelkészek, vagy a vallásos egyesületek tagjainak kötelessége-e ? Hát nem minden Krisztusban hívő ember köteles „vallást tenni" hitéről ? Minden keresztyén ember köteles prédikálni életével, hogy van Isten, a ki szeret minket, van megváltás, van Erő, a ki a kárhozatot üdvösségre fordítja, van Szeretet, a ki mindeneket javunkra igazgat. És ha vannak ilyenek ez országban, hol akarják keresni őket* ha nem a magyar református egyházban, egyházunk gyülekezeti tagjai között ? Hát nem mi voltunk e nemzet sava amaz égi kincsek által, a melyeket Isten kegyelme reánk bízott ? Voltunk ! ? Nemcsak ! Hanem vagyunk!,