Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-18 / 7. szám

pély voltak még- kiegészítő és emlékezetes mozzanatai a konferencziának. A gyűlés emelkedett lelkivilága bizonyára értékes menedéke lesz a visszáőzálló emlékezetnek, a mikor a diákmozgalom munkásai ez előttük levő új félévben is sokszor bántó súlyát fogják érezni a korlátozó háborús nehézségeknek. Megérethették újra. hogy Isten Velük van — ezt fogják eszükbe juttatni a pápai napok. Referens. ; ! " ' ' • ' — A MI ÜGYÜNK. Szövetségünk II. téli konferencziája. IV. A lel késsek külön gyűlése. A nyilvános konferencziákat követőleg, negyedik nap: januáy 19-én, pénteken tartottuk a lelkészek külön gyűlését. A reggeli áhítatot Veress Jenő theol. tanár, bécsi tábori lelkész tartotta a Jel. 7: 9—17 alapján. Megragadó színekkel festette azokat, „akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták az ő ruhájukat és megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében". Az áhitat után az elnöklő Petri Elek püspök melegszavakkal üdvözölte a három napi fárasztó tanácskozások után még mindig rendületlenül kitartó és oly szép számmal együttmaradt lelkipásztorokat. A lelkészek külön konferencziájának egész délelőttjét a szekták kérdésének szenteltük. Két előadó fejtegette ezt a nagyfontosságú kérdést. Az első a szekták elterjedésének okairól, a második pedig a szekták ellen való védekezésről szólt. A két előadást azután együttes megbeszélés követte. A szekták keletkezésének okai. A szekták keletkezésének okait dr. Makkai Sándor vajdakamarási lelkész, kolozsvári theol. m. tanár boní-zolgatta rendkívül mélyen járó, mintegy másfélórás fölolvasásban, melyet mindvégig feszült figyelemmel hallgattunk. Mindenekelőtt a szekták keletkezésének az emberi lélekben rejlő okairól beszélt. A szekta kielégítést kíván az egyéni lélek számára. A szekták hívei szerint a hivatalos egyházak meghamisításai az őskeresztyén egyháznak. A szekták kiemelik az egyént régi környezetéből és beleteszik a szentek újabb társaságába. Azt vallják magukról, hogy ők „a szentek gyülekezete",- a „kiválasztottak", az „újjászületettek", a „fehérruhások". Egyfelől az öntelt szentség, megmentettség,' üdvözülés gondolatával töltik el híveiket, másfelől megvetéssel a világdolgaival szemben. A szekták az érvényesülés torzformái. Az emberiség szempontjából minden szekta értéktelen, mert kultúraellenes, ellensége a fejlődésnek ; az egyén szempontjából mint önvédelem bír értékkel. A szekták keletkezésének egyházunk életében is vannak okai. A hibáknak egyes emberekben való keresése túlzott, inkább egész egyházi szellemünkben, gyülekezeti életünk mai berendezésében stb. van a hiba. A szektáskodás nem mindig ennek vagy annak a gyülekezetnek vagy lelkésznek a hibája: erőteljes életet élő gyülekezetekben és kiváló lelkipásztorok mellett is fölléphet a szekta. Az erőteljes egyházi szellem kifejlődésének nagy ellensége volt hazánkban is a túlzó raczionálizmus penészvirága. A vallástanításon, igehirdetésen éreztette ez leginkább hatását. Az orthodoxia és a liberalizmus szent szintézisétől várhatjuk a magyar kálvinizmus fölvirágzását. Gyülekezeti életünk is nagyban gyöngíti az igazi kálvinista erkölcstípus kifejlődését. Önálló kultúrtényezőnek kell lennie ma is a kálvinizmusnak, hogy jellemeket fejlesszen. A szekták terjedésének főoka a homály, legnagyobb ellensége a világosság. De kérdhetjük: bibliai egyházunk tett-e valamit arra nézve, hogy a Szentírást népünkkel igazán megismertesse? A szektáskodásra hajlókban az elégületlenséget néha a pappal való összetűzésük vagy a lelkésznek hivatásához méltatlan élete okozza. A kálvinista pap csak személyes etikai jellemében hordozza a szentséget, de személyéből hiányzik a természetfölötti vonás. A nép sose bocsátja meg a kálvinista papnak, hogy csak ember ; a katholikus papnál mentő körülménynek tartja, hogy ő is csak ember. Kötelessége egyházunknak újból megteremteni azt a szigorú erkölcsi légkört, mely útját állja a szektás ragálynak. Gyakorolnunk kell az egyliázfegyelmet. Az egyház önmagának válik ellenségévé, ha elnézi a mulasztásokat. A személyes lelkipásztori gondviselés hiánya is nagyban hozzájárul a szekták terjedéséhez, mert a szekta a tömegként kezelt, nagyon is egyéni lelkek betegsége. Védekezés a szekták ellen. A második előadó, Forgács Gyula péczeli lelkész, azt a kérdést tárgyalta: Hogyan védekezzünk a szekták ellen? A szekták üldözése — mondotta — az egyház szegénysége. A keresztyénség ellen is így védekeztek a zsidók és a pogányok. A keresztyénségben is ennek szolgálatában állott az inkvizíczió. A protestánsoknál is megtaláljuk az erőszakot a múltban. Nálunk is üldözték pl. Erdélyben a szombatosokat. A nyolezvanas években, a baptizmus keletkezésénél is ehhez az eszközhöz próbáltak folyamodni nálunk. Sokan ma is így akarnak védekezni a szekták ellen. Ehhez az eszközhöz ne nyúljunk. Az üldözés olaj a tűzre. Ha mártírokat csinálunk a szekták híveiből, ez még a mi híveinknek is imponál. A másik véglet az, hogy egyes lelkészek elmentek közéjük, hogy meggyőzzék és visszatérítsék őket. Sokan, a mikor látják, hogy sem az erőszak, sem a szép szó nem használ, azt mondják: „Hadd hulljon a férgese!" Melyek azok az eszközök, a melyek a szektákkal való küzdelemben szükségesek, fontosak? Első föltétel nálunk, lelkészeknél a készültség. A baptisták ilyen vagy olyan ügyben megfordulnak nálunk. Vegyük elő a Szentírást és tereljük a kérdést a fődologra. Mutassunk nékik helyeket a Bibliából a gyermekkeresztség mellett