Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-11 / 6. szám

pedig fánk vala és a néni is jókedvében. Folyt az előadás nagy hévvel, a néni is sürgött-forgotfc, a fánk pedig (evés közben jön meg az étvágy) közben apránkint megevődött, végképen elfogyott. Mit is mondott a néni? Már most mit adjon a családnak ebédre? Később is együtt-együtt haladt életének egy-egy tenyérnyi darabján a „druszával" és történtek vele egy és más bohó dolgok, a melyekről nem fog beszélni semmiféle krónika. () maga is ritkán szólt róluk, csak úgy csendes délutánonkint néha-napján terelődött reájuk a beszélgetés. Most már, hogy végképen elhallgatott, elfelejtődik az is. Itt-ott egyik-másik ember emlékezetében él még valami. Egy-két szó. Ez is jórészt azért maradt meg itt-ott az emlékezetében, mert mint ártatlan jókedvének (a jókedv mindig ártatlan) fölvillanása, pillanatra megvilágítja az egykori professzor alakját. Együtt végezte el a „druszával" a theológiát is Kecskeméten. Együtt jöttek-mentek. A mikor pl. szóba került az esztergomi bazilika felavatása. elhatározták, hogy megnézik a sokadalmat. El is indultak, ám gazda nélkül számoltak. Az esztergomiak nyilván abból indultak ki, hogy egyszer van Esztergomban bazilika-szentelés (1856 aug. 31), roppant árakat követeltek a szállásért. Farkas Józsefet vidámsága nem hagyta cserben. A mikor hallotta itt-ott a nagy árakat, így szólt leventetársa nevében is a gazdához nagy komolyan és megfelelő leereszkedéssel: „Épen nem találom drágának a lakást, de nem vesszük ki, mert a mi igényeinknek meg nem felel". A rangos felelet után aztán a fiatalurak a szabad ég alatt merültek egészséges álomba valamelyik vendégszerető falusi szekér aljában. Néha-napján nemcsak a világot tréfálták meg, hanem egymást is. Farkas József egyszer meglátogatta Madocsán. Szép út vitt oda a Dunán, Földvárról pedig jó darabon tengelyen, az igaz, hogy az út nem volt fölöttébb egyenletes, de ki törődnék az ilyesmivel? A „drusza" a rektor szekerén a rektorral elejébe ment a régi iskolatársnak, a kiről útközben elmondta, hogy jó gyerek, csak az a kár, hogy a közönséges beszédet nem érti: hangosan kell vele beszélni nagyon. Rendben van. A rektor tudomásul vette a dolgot: a vendég egy kicsit siket. Farkas József megérkezvén, volt szíves fogadás, de hamarjában informálja a jövevényt a „drusza", hogy majd beszéljen hangosan, mert a rektor, az izé, nagyon süket. Elindulván a jármű a zörgős, zökkenős úton, csak illik beszélni. Téma van mindig, a legrosszabb esetben ott van az időjárás, meg a vetések állása. Fersze hogy Farkas József kiabált, kellett a hang: zörgött a kocsi is, az ember is siket. A rektor úgy észlelte a dolgot, hogy a vendég hallása gyenge lehet ugyan, de hangja, az — van annál bővebb mértékben. Persze, hogy ő is kiabált úgy, a mint ilyen helyzetben és körülmények között dukál. Folyt a kiabálás; a „drusza" meg volt elégedve. Nem is gondolta, hogy így sikerül a tréfa. Ám végre is megunta a dolgot a rektor: „mit kiabál úgy az úr, hiszen nem vagyok én siket!" „Nem-e? fakadt ki a másik, hát fenn tisztelt uram miért erőlködik úgy, hiszen én sem vagyok az", de rögtön a helyzet magaslatára emelkedett, a mi nem volt épen nehéz, mert a „drusza" már alig bírta megállani nevetés nélkül. A mult, a jelen, a jövő, mind rezgésbe hozta alkalomadtán örömre, hatásokra fogékony szívét, elbeszélései színt és derűt hoztak az otthonba, ámde idők folytán mégis vontatottabb a beszélgetés. Ennek megvolt a maga oka. Valamikor a dolog még úgy állott, hogy a Jóska gyerek sok reményre jogosított, jól tanult, szorgalmas volt az iskolában is. később a hivatalban is. Mondogatta is, Írogatta is apa : „Jóska buzgó hivatalnok, szorgalmas, szeretik, talán legközelebb kinevezik díjasnak. Jól viseli magát, a legnagyobb csend, rend, békesség uralkodik". Ámde idővel megbetegedett a Jóska gyerek és beteg hosszú-hosszú idő óta. íme az ok, a mi miatt néha-napján vontatottabb a társalgás. Pedig ilyenkor épen nagyon is elkél a vidámság, meg is feszíti erejét a család feje : felejteni s övéivel is felejtetni igyekszik a bajt, „nehogy kedvök búra váljon". Néha mégtalan erőlteti is a dolgot, mert lám, a mikor hideg idő jár, a gondos családapának vigyáznia kell felettébb arra, hogy a szoba nagyon ki ne hűljön. A jelen, a mult, a jövő egyaránt ad a kis körnek anyagot a társalgásra, a melynek^szelíd vidámságát éleszt -geti, állandóan megőrizvén annak kibékítő hangulatát. Nem is tudták egyhamar ezt elfelejteni azok, a kik ezzel az otthonnal szorosabb viszonyba léptek. Olvassunk csak el egy levélből itt néhány sort, a melyet Farkas Józsefhez egyik régebbi kosztos diákja (idők folyamán Veszprém megye alispánja) írt valamelyik nevenapján, talán megérezzük a melegséget és derűt, a melyet a professzor otthonában maga körül ébren tartott. „Elmerengek — mondja a levél — a mult emlékei felett; elgondolkozom rajta, hogy milyen boldog voltam akkor, miért nem lehetek olyan most is és kérdés, 'leszek-e valaha? Mennyi ifjúkori szép ábrándokat rejtenek azok a falak és milyen rideg az élet, mely több bánatot és kevés örömet hoz! De nem pengetek ilyen húrokat; imádkozom buzgó fohásszal az Istenhez és epedő ajakkal kérem áldását kedves Józsi bátyámra. Szívem annyira tele van érzelemmel, hogy a mint a könny e sorok írásánál kicsordult a szememből, félek, hogy talán azok az érzések is túlságba csapongnának ós még bánatot okoznék, mikor teljes szívvel örömet, boldogságot, megelégedést kívánok." Azokban a levelekben, a melyeket Farkas József családjának távoleső tagjaihoz, vagy maga lévén távol, családjához intéz, a vágy, az esdeklés szólal meg övéi után, megszólal egyszerűn és igazán. „Ha már nem láthatlak benneteket — írja távollétében egy alkalommal (1887 II. 20) családjának —, legalább e sorok által beszélgetek veletek. Bizony már beleúntam a nélkülözésetekbe. A sok munka közt csak elmennek a napok, de mégis rossz, mikor a munka után sem láthatlak egyikötöket sem." Esküvőjének évfordulati napján Farkas József, ha