Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-11 / 6. szám

Szavadra utat égbe lát a lelkünk, Ébrednek a sírok lakói mind, A régi hit, melyet már elfeledtünk, Kopár mezőn virágot hajt megint. De jaj, a zivatarnak orgonája S nem a te ajkad sírja a panaszt. Nagymessziről' pacsirtadal kiáltja Lelkem mélyén a szendergő tavaszt. Alszol te mélyen. Oh, aludj szelíden. Ne fájjon, hogy már elfeledtek, el: Ez a mi sorsunk : görnyedezni híven S Júdás csókjával áldoztatni fel. Ez a mi sorsunk, prédikátoroknak : Oltárra tesszük keblünk lángjait, Egünk, elégünk a bélpoklosoknak S minket sötétben megemészt a hit. Égtél s elégtél . . . nagy szíved zsarátja Fagyos télben hamvadt ki oly korán. S a nép, mely látott, ül vak éjszakába. A nép, mely hallott, jaj, ma is pogány. Te csak pihenj, ne bántson semmi, semmi, Itt álmod őrzi csendes sírhalom, Nekünk is itt lesz jó majd megpihenni, Hová nem hallik jajszó, siralom . . . Magyar papok virága, sírod ormán Komor, zimankós télidőben állok. Betűzgetem fejfádat, ráhajolván, Melyen a szél most nem himbál virágot. Baja Mihály. Farkas József emlékezete. XX. A jelen mellett nem egyszer tereli a beszédet a • jövőre, mely, tudvalevőleg. Petőfi szerint is „tündérkert gyanánt'' áll a reménység megvilágításában. Annak a képnek a közepén, a melyet Farkas József képzelete és reménye a jövőről festett, ott volt a kecskeméti kis tanya. Milyen jó erről még csak beszélni is! Mert nagy dolog, a mikor az ember megvetvén valahol a lábát, elmondhatja: ez a föld az enyém. Es milyen jó dolog a gazdálkodás a természet ölén ! Gönyörűséggel eltelve teszi az ember aratás felé a sok sétát a tanyán reggeli négy órától esti tíz óráig, azután alszik mint a bunda — a természet ölén. A dolog úgy áll, hogy apa, mint mondani szokták : passzionátus gazda. Mint ilyen — legalább a mi az elméletet illeti — ért is hozzá. A bökkenő csak abban van, hogy az elmélet nem vág mindig össze a gyakorlattal. Az elméletben ugyanis minden úgy megy, mint a karikacsapás, a gyakorlatban azonban nem megy úgy minden, mint a karikacsapás. Mondja is a familia: „Sokba van kedves apámnak az a gazdálkodás". „Sokba, igaz — így hangzik a komoly válasz —, de megvan, jobban mondva megvolt ennek a maga oka-foka. Nagyon bíztam az emberekben, kevéssel is. indultain. Máskép lesz ezentúl, okkal, móddal majd segítünk a hazán! Sokba kerül ? Tudjátok-é, hogy ha ón abban a kis viskóban megebédelek a tarisznyámból, nem adom oda száz forintért. Mit? Azt mondjátok, hogy bele is kerül annyiba? Van benne valami. Ámde másképen fordul majd minden, kitanultam a fortélyát a dolognak". A remények gyöngén valósulván meg, idők folyamán a beszélgetés sora mindjobban a múlt felé fordul, különben is, a mikor már sok múlik el az életből, a régi dolgok egyszerre szépülni kezdenek. Már ez így van. Szép a régi nóta, szép a régi viselet és kellemes a régiről való megemlékezés. Farkas József is felejtvén gondjait a jövőre, időt szentel emlékeinek hébe-korban. Persze beszél. Előkerülnek a kicsiny dolgok. Nem érdekesek, elmujtak régen, nyomuk se maradt és mégis jó reájuk gondolni. Neki magának legalább igen. Enyhületet ad. Előkerülnek alkalomadtán pl. a régi tüntetések is. Milyen szép volt is az, a mikor megmozdult (alkalmas, vagy alkalmatlan időben, az mindegy) a fölséges nép, az utezának fölséges népe! Dehogy is maradt volna el tőle: még mint siheder gyerek is elszökött Fehérvárra, hogy lássa a követválasztást. Mekkora gaudium vala az ! Zászló, zene. nóta. a kedvnek, a haragnak a kitörése! Vétek az ilyesmit nem élvezni. Az igaz, beverték az orrát, de egy csepp vér a hon házáéét meg nem árt. Azután a pesti tőrülmetszett igazi tüntetések ! Diákkorában Kecskemétről is fel-felrucczant. hogy átélvezze minden részét valamelyik forrongásnak. Nem lehet, az ilyesmit az újságból ismergetni. Ide tapasztalás kell. Pesten lakván, itt helyben hogy maradt volna el csak egyről is ? A Janszkyféle zavargás, a véderőjavaslat fölött támadt hullámzás érdekli, szeretettel nézi, csendesen élvezi a néplélek megnyilatkozását, akár csak alkalomadtán az Erzsébettér virágait, a „szőke Duna" folyását, vagy az almafa virágzását a kecskeméli tanyán. A mult eseményeivel kapcsolatban megjelenik egykét régi embernek ábrázata a képzelete előtt: Borostyán Sándor. Király Pál, Szabó János és nóha-napján a „druszáé" : Eötvös Sándor. Es az emlékezés mindegyikre kellemes. Visszatérve az emlékezésekre, gondolataiban bohó képek vonulnak el előtte. Ott, van a „drusza". Igen, vele együtt (iskolatársak lévén) nem egy dolgot mű vele egykor. Együtt voltak valamikor koszton is. Együtt jártak iskolába. Iskolába menni, az lehet épen némelyeknek kellemes, de haza menni az iskolából, az minden diáknak kellemes érzemény. A két ifjú, haza érkezvén, rendszerint a konyha felé vette útját, a hol a néni nem volt rossz szívvel soha a nagyreményű csemetékhez, ezek pedig hoztak oda híreket, újságot, beszéltek a felelésről és egyéb tragikus műveletekről. Egyszer a konyhában minden találkozott: Sok hírt hozott a diáknép, a tálban