Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-23 / 51-52. szám

gondolatai ellentétben állanak sok ponton a kálvinizmussal. De legyen szabad egyfelől. rámutatnom arra, hogy van a kálvinizmuson kívül is keresztyénség, tehát a fenti megállapítás még nem dönti meg azt az állítást, hogy James filozófiája „közeli rokonságban áll a keresztyénséggel"1

. És épen a Diákszövetség kiadóvállalatát, mely nem kálvinista, hanem általánosan evangéliumi keresztyén ügy, nem érheti szemrehányás azért, hogy egyes kiadványai a keresztyén áramlatok harczában nem a kálvinizmus mellett sorakoznak föl. Remélem, hogy lesznek majd olyan kiadványaink is, melyek miatt viszont azok fognak panaszkodni, a kik — nem kálvinista theologusok. Másfelől pedig legyen szabad rámutatni arra is, hogy az ellentét a kálvinizmus és James filozófiája között még sem olyan óriási, mint a milyennek dr. S. J. bírálatából gondolnók. Pl. nem igazságos az a határozott állítás, hogy „James a politheizmus híve". Flournoy, James erre vonatkozó nézeteit ismertetve, kategorice kimondja — ez. úgy látszik, elkerülte dr. S. J. figyelmét, — hogy James „nem döntötte el azt a kérdésthogy az isteni valóságot, mely beleavatkozik életünkbe s az emberiség életébe, szimpla egységnek kell-e fölfognunk vagy pedig valami komplikált, többségből álló harmóniának. James-et sejtések, hajlamok vonzották ugyan az utóbbi döntés felé. De ezért politheizmussal ép oly kevéssé vádolható meg, mint a hogy sem a szentháromság titkos leplét lebbentgető keresztyén hit nem esik ennek a hibának gyanújába, sem pedig nem politheista az a gondolat, mely a keresztyénség egész történetén végigvonul, a Bibliától kezdve az egyházi atyákon végig el egészen Kálvinig (1. Inst. I., 14, 8. skk.), hogy a kegyelem világában, melyből az üdvösség javai jönnek, nemcsak Isten maga él és munkálkodik, hanem rendelkezéseit a magasabb szellemi valóságoknak egész titokzatos serege által hajtja végre. Kálvin természetesen hevesen tiltakozik ennek a gondolatnak minden rendszeres, fantasztikus, kíváncsi kiépítése ellen. De e tekintetben nagyon meg volna elégedve Jamesszel, mert ő sem csinál semmiféle szisztémát e magasabb valóságokról, csak egyszerűen sejti a meglétüket. Vagy pl. James pragmatizmusa is, mely fölött dr. S. J. oly szigorúan pálczát tör, mely szerint az igazságlényege mindig az, hogy gyakorlatilag beválik, nem lehet olyan nagy ellentétben a kálvinizmussal, melynek klaszszikus hitvallása, a heidelbergi káté is, minden hitczikk után ez iránt érdeklődik: „Mi hasznát veszed, hogy ezeket hiszed?" Vagy hogy másra ne utaljak: Kálvin, a mikor — bocsásson meg szelleme, hogy ilyen jelzővel sérteni — a legkálvinistább, a mikor az Isten eleve elrendeléséről beszél, szintén azon kezdi, hogy hangoztatja a tannak „hasznos voltát és édes gyümölcsét", a keresztyén ember életében beváló gyakorlati értékét, a mit nem lehetne nélkülözni (Inst, 111. 21, 1). Dr. S. J. is bizonyára nem egyszer beszélt már a kálvinizmus jellemnevelő, nemzetformáló „hasznáról", mint a kálvinizmus mellett szóló argumentumról. Tudom, hogy ez még nem pragmatizmus. De viszont nem is áll fönt a két világ, kálvinizmus és pragmatizmus között a kikiáltott halálos ellentét. Ellenben lehetne felhozni nem egy mozzanatát James filozófiai nézeteinek, melyek nemcsak a keresztyénséggel, hanem egyenesen a kálvinizmussal hozzák rokonságba. De hát ez nem feladatom itt. Csak egyszerűen utalok arra, hogy téved dr. S. J., mikor szerinte James értelmében „nem Isten dicsőségét keresi a hívő, hanem csak boldogságát az életben". Ellenkezőleg: még a maga boldogsága feláldozása árán is keresi az emberiség és az egész mindenség megszabadítását a rossz uralma alól és pedig Isten hatalmának a segítségével (1. Flournoy könyvét 101—103. 1.). Az egyéni endemonizmus itt radikálisan alá van rendelve egy ideális kosmikus czélnak, a mi sok tekintetben csak szövegezésben különbözik a kálvinista végczéltól: az Isten országának dicsőséges megvalósulásától. Hogy dr. S. J. azt látja meg — és pedig kelleténél sokkal sötétebben — James filozófiájában, a mi ellentmond az ő kálvinista theologiájának és nem sokat lát meg abból, a mi rokon vele s ha meglátja is, hamar elintézi azzal, hogy ezek nem új dolgok (bizony a ma divatos filozófiai áramlatok terén új dolog Istenhez való személyes viszonyról, erkölcsi heroizmusról stb. beszélni!) azon, mint mondottam, nem kell csodálkozni. Nem ez az első elfogult kritika, a mi James-et éri és biztosan nem az utolsó. Ha a/,t követelik kiadóvállalatunktól, hogy mindig és csakis jellegzetes kálvini theologiát terjesszen kiadványaival, akkor ezzel a művel csakugyan szomorú fogyatékosságban találtatunk: ez bizonyos. De megnyugtat gondolat, hogy princzipiális, tiszta elvi alapon kidolgozott theologiát az emberiségnek nem adott — Jézus sem. De még Pál és János sem. Nekünk elég volt az a „csekélység", hogy James modern filozófus létére, a mint dr. S. J. elismeri: „magasztalja a vallás, a hit erejét, a hinni akarást, a heroizmust, a hit jelentőségét az életben", — olég volt ahhoz, hogy a mi magyar intelligens olvasóközönségünk számára ne károsnak, hanem áldásosnak tartsuk a vele való megismerkedést. Az talán mégis túlhajtott aggodalom a bíráló részéről, hogy „ilyen alapon akár egy Nietzsche-clícsőítő művet is" kiadhattunk volna. James még sem azt prédikálja, hogy „az Isten meghalt", hanem azt, hogy nagyon is él. És mégsem arra hív föl, hogy „Törjétek össze a régi táblákat", hanem ellenkezőleg azt, hogy ha helyes úton akar járni az emberiség, vissza kell térnie a keresztyénség ősi elveire. Ifj. Victor János. » * Rövid felelet. Lapunk háborús terjedelme, sajnos, nem engedi meg, hogy James filozófiáját bővebben tárgyalhassuk. Pedig ifj. V. J. tárgyilagos szép válasza alapján nyugodtan elindulhatnánk, mert ő azok közé a nálunk, fájdalom, igen kevés számú theologusok közé